Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - NAPLÓ - Koncsol László: Rousseau és a Pilvax között
nél, aztán Kossuth... ki elegáns hölgyekkel körülvéve — ünnepeltetik a Zöldfa (A mai Carlton. K. L. meg].) erkélyén. Német polgárok köszöntik odafenn Kossuthot németül, ki németül válaszol. — Vegyesen jurátusok és polgárok.” Harmadnap, március 15-én, magyar országgyűlési csoport indult tárgyalni Becsbe. A Ferenc Károly nevű ha]ó fedélzetén, mely a küldöttséget a fővárosba szállította, Széchenyi is jelen volt. „Zászlók, lövések fogadnak” — jegyezte föl Széchenyi. — „A Jägerzeilnén szállunk ki. Az egésznek rebellió-színezete van. — Kossuthot többször virágokkal koronázzák, — egzaltált bécsiek, lengyelek és itáliaiak ölelgetik. Én Madame Kossuthtal egy kocsiban — ki reszket! — Miután Kossuth diadalmenetben a Károly főhercegbe vitetett, Batthány Lajossal a Munschba ebédelni. »011y csend és rend volt... senki nem lopott.« Ezt mondják; — és örvendeznek!!! Elrémülök... mert ez bizonysága annak, hogy még a tolvajok sem kalkulálnak... hanem már ők is fanatizálva vannak .. . Azután vele István főherceghez. — Mivelhogy Becsben az atmoszféra Batthány és Kossuth vélekedésének kedvezett, — a kérizatot átvették. Felelős minisstérium etc. Batthány mint miniszterelnök .. Közben Pesten is javában zajlottak az ismert események, és Széchenyi világosan látta, hogy mindenért egyedül a bécsi hatalmat és a vele szövetkezett magyar főnemesi reakciót terheli a történelmi felelősség, amiképpen a gőzkazán robbanásáért sem a gőzt, hanem a szelepek gondatlan kezelőjét vagy szándékos eldugaszo- lóját marasztaljuk el. Ha pedig teljesen rendhagyó módon Széchenyit választottuk vezetőnkül a forradalom felé kanyargó úton, hadd mondjuk el azt is, hogy a helyzet közvetlen értékelésében, az okok és a magyar kilátások megítélésében neki volt igaza. A magyar haladó párt legtürelmetlenebb szárnya egyoldalúan csak Párizsra vetette „vigyázó szemét”, mintegy Batsányi korai intelmét követve, s egyrészt figyelmen kívül hagyta a keleti cári Oroszország mint döntő európai ellenforradalmi hatalom erejét és elszántságát, másrészt a nemzetiségek mozgásirányát sem vette komolyan számba. Széchenyi látta, s az idő azóta folyamatosan igazolta is, hogy a magyar haladásnak nemcsak súlya, hanem ellensúlya is van, mégpedig nemcsak Bécsben, és nemcsak a nemzeten belül, hanem a nemzetiségek ütőkártyaként bármikor kijátszható törekvéseiben s a nagyhatalmak szövetségi politikájában is, s hogy éppen egy forradalom teheti ki halálos veszélynek a magyar haladás fő érdekeit. Széchenyi ismerte a Szent Szövetség katonai erejét és ellenforradalmi elszántságát, tudta, milyen halálos fenyegetést jelent Oroszország, s aggodalmainak ismételten hangot is adott. Szokás Széchenyit magyar Kasszandraként emlegetni. Valóban az volt, az Adyk és a Bajcsy-Zsilinszkyk egészen ritka fajtájából. Ne beszéljünk most elméjét is bomlasztó lelkiismeretfurdalásairól és önvádjairól, hanem szóljunk arról, ami bennünket is test- és lélekközelből érint: arról, hogy miként ítélte meg Széchenyi a fiatal ma- gyar nacionalizmust, ezen keresztül a többségi nacionalizmust általában, s a magyar- országi nemzetiségek mozgalmait. Itt emelkedett Széchenyi tanítványból nevelővé, itt tudott újat és fontosat, talán mindennél fontosabbat mondani nemcsak az akkori Magyarországnak, hanem minden soknemzetiségű államnak is, minden időkben. Főleg akadémiai beszédeire gondolok, például arra, amelyet 1842. november 27-én olvasott föl a pesti Vármegye- házán, mint WapZójában megjegyezte, „állva, 2 óra 10 percig”. Széchenyi tudta, milyen lélektani okokból támadt a magyar nemzeti türelmetlenség, ezért bizonyos mértékig meg is értette, másfelől azonban minden erejéből szembeszállt vele az igazság, a jog, az emberi méltányosság, a legemelkedettebb humanizmus nevében, a közös haladásért, s persze a magyarság, önmaga védelmében is, mert ő, aki Metternichhel állandó kapcsolatban állt, tudta, hogy Bécs bármikor a haladás ügye ellen fordíthatja a nemzetiségeket. „De itten búba merül lelkem” — mondta Széchenyi az Akadémia ülésén — „mert én legalább, felette kevés kivétellel, alig ismerek egy valóban buzgó magyart is — és ezen őszinteséggel tartozom ügyünknek, melynek minden személyes tekintetet alája vetek — ki, bármennyi ősz haj fedné is fejét, bármily tapasztalás és életbölcsesség redőzte volna is egyébiránt velejét, mint elmetévedett, ha rögeszméje pendíttetik meg, töb- békevésbé ki ne vetkeznék a kölcsönös méltányosság, sőt az igazság szabályaiból is némileg, ha nyelvünk s nemzetiségünk