Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet

nőnk olyan nagy jelentőséget a szlovenszkói irodalom dilettantizmusának, ha a békekötés előtti virágzó kultúrájú és lendült irodalmú Magyarországról volna szó. De Szlo- venszkóról van szó, amelyben a megváltozott politikai és földrajzi viszonyok folytán immár nagy energiával és gyűrkőzéssel versenyeznie kell a magyar kultúrának és irodalomnak más kultúrákkal és irodalmakkal, hogy fönnmaradhasson és törhetetlen erejét megóvhassa és gyarapíttiassa — Irta Gömöri Jenő. — Ebben a versenyben pedig rettenetes tehertétel a dilettánsok sáskahada a szlovenszkói magyar irodalomra és kultúrára nézve... A magyarságnak is be kell látnia végre, hogy nem érdeke az, hogy akárhogy és akármilyen hamis hangon, de magyarul énekeljenek csepűrágók, rímkovácsok, iparosköltők... és félbolondok, hanem az az érdeke, hogy csak ihletettjei énekeljenek.” A húszas évek végén Komlós Aladár, majd a harmincas évek elején Illés Endre a Nyugat hasábjain bírálta a hínárteremtő szlovenszkói magyar irodalmat.

A húszas—harmincas években gyakori vitatéma: létezik-e önálló csehszlovákiai magyar irodalom s az önállóságnak van-e létjogosultsága. A válaszadás sokfélesége azt is sejtette, ki, milyen érdekből és politikai szándékból hangsúlyozza a realitást, vagy licitálja túl a tényeket. Az aktivisták a szellemi élet elszakításának szándékával túllicitálták a kisebbségi helyzetet. A polgári ellenzék a szellemi integrációban a politikai integráció visszaállításának egyik lehetőségét látta.

A hovatartozás kérdésében Gömöri Jenő 1921-ben azon az állásponton volt, hogy „az irodalom nem orientalódhatik földrajzi területekhez.” Schöpflin Aladár a Láthatárban írt Kisebbségi irodalom című cikkében a regionális irodalmak létjogosultsága mellett tör lándzsát. Arra a kérdésre, nem volna-e jobb „ha egyszerűen csak egy magyar irodalomról beszélnénk”, a válasza egyértelműen tagadó. „A magyar nemzetnek kisebbségi sorsban élő tagjai szellemileg is sok tekintetben külön életet élnek, más szellemi, társadalmi és politikai légkörben, lényegileg más élethelyzetben, más életbevágó problémákkal viaskodva, más műveltségi hatások alatt. Ebből a különállásból a magyarországi közvéleménytől, az általános világszemlélettől gyökeresen különböző eszmei és érzelmi reakciók származnak, melyeket... teljesen átélni csak azok tudnak, akiknek ez a mindennapi levegője. Ezekből a reakciókból a magyarországitól eltérő irodalom keletkezik, mely csak ott, helyszínen keletkezhet és virulhat...” Schöpflin következtetése: a regionális irodalmaknak mindaddig létjogosultságuk van, amíg íróilag hitelesen fejezik ki azt az atmoszférát, amelyben élnek. „Az egyetemes magyar irodalom — vallja Schöpflin — csak nyer velük: új színt, polifóniát, új szellemet...”

Tamás Mihály a harmincas évek végén így nyilatkozott erről: „Mi nem szlovenszkói irodalmat akarunk, ez a meghatározás provincializmust, enyhébb elbánást, egzotikumot és alacsonyabbrendűséget jelent. A mi ideálunk: dúsan termő magyar irodalmi élet Szlovenszkón, melynek eredményei, ha magukon hordják is a szlovenszkói magyarság kisebbségi sorsának és az együtt élő népek egymásra hatásának lelki és szellemi nyomait — mégis osztatlan részei a velük kiteljesedő magyar irodalomnak.”

Hasonló vita egyébként a kisebbségi irodalmak mindegyikét foglalkoztatta. Elemzi ezt a kérdést Bori Imre is A jugoszláviai magyar irodalom története című művében, megkérdőjelezi azonban a „semmiből indulás” sokáig hangoztatott állítását.

A vajdasági irodalomhoz hasonlóan Erdélyben is vitatták a kisebbségi irodalom kérdését. Mint Jancsó Béla 1923-ban írt Erdélyi irodalom és székely irodalom című írásából megtudjuk, a „kényszer parancsa” nemcsak az erdélyi irodalom témáját vetette fel, hanem a székely irodalom kérdését is. „Amit erdélyiségnek neveznek, legtisztább alakjában a székely psziché az. A sokféle viszonytól szétdobált, sokféle kultúrától módosított általános erdélyi típussal szemben ősi lelke anyagán Erdély lelke kontúrjait legtökéletesebben őrző.” Reményik Sándorhoz hasonlóan ő is felveti a partikularizmus veszélyét, s így határozza meg a székely irodalom feladatát: „A székely irodalom életpróbája is az lesz hát: sikerül-e... a faj lelkének legmélyére férkőzni, s annak legösztönösebb problémáit, amik az örök emberi életmozgás csak itt található alakjai, a maga módján az emberiségben szertevinni.”

A kisebbségi irodalmak kérdésével Barta Lajos is foglalkozott 1927-ben, a Nyugat hasábjain. A csehszlovákiai helyzet alapján Barta Lajos meghökkentő módon arról ír, hogy „a magyarságnak most már vannak gyarmatai is.” Azaz „Magyarország csak exportál, a leválasztott magyarságok csak importálnak könyvet.” A „könyvgyarmat” meghatározással Barta Lajos nemcsak az egyoldalú állapotokra akart rámutatni, hanem