Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet

a felszíni jelenség mögött felfedezte „a magyar népdarabok egész szellemi valóságát”, kiszolgáltatottságát is. Az intézményesedés szándékán túl arra a következtetésre jutott, hogy a szellemiség „láthatatlan munkája” alapján a „népdarab minden atomjába bújva végre akarta hajtani a népdarabból nemzetté váló válást.” Persze, a magyarság kisebbségi helyzete a szellemiség intézményesítésének a lehetőségeit sem engedte meg, nem beszélve arról, hogy a „nemzetté válás” folyamata már megfogalmazásakor irreális volt. Csaknem tíz esztendő kellett azonban ahhoz, hogy a „kisebbségi kultúra tétova és türelmes munkásai” (Szenteleky Kornél), az „Extra Hungáriám non est vita" jelszavával megküzdve, tisztázzák a kisebbségi irodalmak szellemi autonómiájának kérdését és egy új fejlődési szakaszt indítsanak el.

Az elmondottak alapján nem árt utalnunk arra sem, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom kezdeteiről szólva ugyancsak gyakran hivatkozunk a „semmiből teremtés” tényére. Nos, ez a „semmi” csak úgy igaz, hogy a romániai és a vajdasági irodalommal szemben — az indulás pillanatában — a szlovenszkói magyar irodalomnak nem volt egyetlen olyan toliforgatója sem, aki a Trianon előtti Magyarországon elismert írónak számított volna. Abból a szempontból, hogy soha egyetlen irodalom sem születhet a semmiből — ez a fogalom nálunk is megkérdőjelezhető. A kisebbségi irodalmak ugyanis örökségül kapják a nemzeti irodalom minden vívmányát, nyelvi gazdagságát, az értékteremtés hagyományait stb. Ezért állhatott elő az a helyzet, hogy az elkülönülni akaró törekvések éveken át éles szópárbajokat váltottak ki. A közös nyelvi, kulturális, történelmi értékek, hagyományok tagadása ugyanis eleve talajtalanná tette volna azt az irodalmat, mely új (bonyolultabb) történelmi keretek között kereste az önrealizálás lehetőségeit. A körülmények ugyanis nem a vidéki (táj-) irodalom kategóriájaként vetették fel ezen irodalmak problémáját, hanem a sajátos nemzeti kisebbségi irodalomteremtés igényével, annak felelősségével. A gazdagodás lehetősége, az „új bor az új tömlőben” elmélet is csak jóval később igazolódott nálunk. Nem árt azonban emlékeztetnünk arra, hogy Fábry Zoltán (a vajdasági és erdélyi viták első fordulója idején) már 1923-ban, a húsvéti hitvitájában — az „emberi feltámadás kapaszkodó hitével” — szuggerálja az irodalomnak az európai mércét. „Az európai irányt nem szabad elfelejteni. Most ez — létkérdés, a menekülés útja és feltétele. De irodalmunk csak akkor lehet európai, ha kultúránk, vágyunk, célunk összeesik azzal az Európával, mely Trianonok, tankok és Spenglerek dacára a saját talaján újra és megint csak élni akar.” A „mindenki a maga helyén!” parancsát innentől kezdve Fábry sürgetőnek tartja, s egyértelműen elismeri a „szlovenszkói irodalom” létjogosultságát. Ennek programját — 1923 karácsonyán — a ,,magyar emberirodalom” megvalósításában látta.

Ismeretes, hogy az ötvenes évek dogmatikus irodalompolitikája az aktivista szemlélet mellett kardoskodott, túlhangsúlyozva az irodalom helyi, földrajzi adottságait, s a kisebbségi irodalom küldetését — voluntartisztikus módon — a csehszlovák hazafiság ápolására és terjesztésére korlátozta.

A felvetett kérdésre ma már, a nemzetiségi kultúra öntörvényű fejlődése, s azon adottságaink alapján, melyek az alkotmányjogi rendezéssel a szocialista állam természetes érdekévé tették a nemzetiségi politikának az egyenjogúság és az egyenrangúság szellemében történő megoldását, egyértelmű választ adhatunk. A válasz nem lehet más, mint a régóta vallott, s a hatvanas évektől hivatalosan is elfogadott kettős kötődés elve. Ezek szerint a nemzetiségi irodalmak egyrészt: szerves részei (nyelvi, kulturális, történelmi és egyéb hagyományaiknál fogva] a nemzeti kultúrának, tehát az egyetemes magyar irodalomnak, másrészt: társadalmi és gazdasági körülményei, politikai realitásai, valamint irodalmi, kulturális kapcsolatai révén annak az irodalomnak és kultúrának, amely ország területén a nemzetiségek élnek. A mi esetünkben a csehszlovák szocialista kultúrának és irodalomnak. Ezeket a sajátosságokat tagadni, vagy volunta- risztikusan megkérdőjelezni csak a szocialista nemzetiségi politika alapelveinek tagadásával, a társadalmi és politikai egyenjogúság elvének feladásával lehet. A nemzeti szempontok túlhangsúlyozása, vagy a regionális sajátosságok miatti tiltakozások (egy állítólagos magasabb érdekre való hivatkozással) csupán a felesleges csatározások számát szaporíthatják. Egy irodalom rangját és helyét mind az egyetemes, mind a társirodalmak vonatkozásában elsősorban a maradandó irodalmi alkotások határozzák meg.

Az elismerés, a tudatformálás és tudatteremtés kérdésében Illyés Gyula szavai figyel-