Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet

lehetősen valószínűtlennek látszik. Az ilyen szándék lényegében a nemzetiségek állam­jogi helyzetét kívánja erősíteni, mégpedig a nemzeteknek kijáró jogok megszerzésével. Ezt pedig azért is nehéz elképzelni, mert ezek szerint a fejlődés Közép-Európában csak magyar vonatkozásban további három-négy magyar nemzetet produkálna, nem is szólva a más országok területén élő nemzetiségekről. Aligha vitatható viszont, hogy az egyetemes magyar irodalom és a nemzetiségek magyar irodalma közti dialektikusnak nevezhető viszonyban a hagyományápolás terén fontos szerep jut azoknak — a ma már klasszikusnak számító — íróknak, akik terü­letileg is kötődnek az adott irodalomhoz. „Kisajátításuk” értelmetlen és szükségtelen, a hagyományápolást illetően azonban megkülönböztetett figyelemben részesülnek. Ezt a hagyományt a nemzetiségek a nemzeti hagyományok keretében ápolják. Hagyomá­nyaink, valamint a más nemzetekkel kialakult kapcsolataink így válhatnak a tényleges „kontinuitás” letéteményeseivé, anélkül, hogy a fejlődést saját igényeink, szükségle­teink szerint — önkényesen — magyaráznánk. VITA A CSEHSZLOVÁKIAI MAGYAR IRODALOMRÓL A csehszlovákiai magyar kisebbségi irodalom helyzetéről, hovatartozásáról meglehetősen korán megindult a vita. A trianoni események letargiájából ocsúdó Fábry Zoltán „Egy halálra ítélt nép élő, sebezhetetlen hite: a magyar szó, a magyar betű” nevében már 1922-ben felismeri az egyedüllétben rejlő erőt. Messianisztikus hittel úgy vélték — ahogy 1938-ban, a Szlovenszkói küldetés című cikkében írta —, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom lesz az az „archimédeszi pont”, amellyel mint támadáspontből „kivet­hetik sarkaiból a kóros magyar ellenforradalmi valóságot”. „Hirtelen úgy érezték — írta később Szvatkó Pál a messianisztikus kisebbségi tudatról —, hogy ők innen a kisebbségi környezetből fogják az egész magyar nemzetet megreformálni, új belátá­saikkal, élményeikkel és tapasztalataikkal. Ugyanúgy, mint hajdan a wittenbergai diá­kok, vagy a bécsi nemesi testőrök tették, akik idegen környezetben szívták magukba a magyarságot megújító eszméket.” Ebben a hitében Fábry a kisebbségi irodalom hely­zeti előnyére épített, nem számolt azonban azzal, hogy távlati programmá ez a szándék nem válik, hiszen a kisebbségi irodalomnak a nemzeti irodalomra gyakorolt hatása — főleg érvényes művek nélkül — csupán vágyálom, fikció, s ezért valószínűtlen is. A helyzeti előnyből származó halvány lehetőséget később még az is csökkentette, hogy a harmincas évek elején a szektás kritikai szemlélet (beleértve Fábryét is) a szü­lető értékes művekre is (elég Móricz, Kodolányi, Illyés műveire gondolnunk) „alkal­matlan” jelzőket aggatott. Az „elhivatottságnak” ez a túlfűtöttsége legfeljebb arra volt jó, hogy a kisebbségi irodalom felelősségét aláhúzza, s a társadalmi haladás ügyét szolgáló irodalom kibontakozását segítse. „Mi nem élhetünk csak magyar életet, posz­tunkról világot figyelünk, és ez a világkép bennünk és általunk vetíthet sugarakat a magyar egészre, és bennünk teljesedik ki noszogató korparanccsá: változni, változ­tatni. Változni annyira, hogy hozzáérjünk az emberiség európai változásaihoz..Ma már tapasztalatként mondhatjuk, hogy irodalmunknak a „magyar egészre” vetített sugara ott a legerősebb, ahol a művek hitele, művészi ereje sem hagyott kívánnivalót maga után. Nem érdektelen utalnunk arra sem, hogy az indulás éveiben éppúgy, mint a hatvanas évek táján voltak olyan törekvések, melyek a nemzetiségi irodalom hagyományait, kezdeteit — a magyar irodalom itteni hagyományai alapján — a latin nyelvű kódexek­től, a Halotti Beszédtől és Balassitól eredeztették. Erre azonban — ahogy erről már korábban szóltunk — aligha jogosít fel bennünket az a tény, hogy a magyar irodalom olyan jelentős képviselői működtek vagy születtek az egykori Felvidéken, mint Balassi, Pázmány, Szenci-Molnár, Kazinczy, Jókai, Erdélyi János, Mikszáth és mások. Ök ugyanis az egyetemes nemzeti irodalomba, kultúrába (és hagyományba) épültek be, ezért kisa­játításuk történelmietlen, a nemzeti kultúrát sértő volna. Ilyen törekvéseket képviselt a harmincas években Pavol Bújnák is. A csehszlovákiai magyar szellemi élet képviselői — többségükben — ezekkel a nézetekkel azonban soha nem azonosultak. Az emigráns Gömöri Jenő szerkesztésében megjelenő első színvonalas kulturális fo­lyóirat, A Tűz 1922-ben így írt a szlovenszkói magyar irodalomról: „Nem tulajdoníta-

Next

/
Oldalképek
Tartalom