Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet

elfogadása — ahogy Viliam Plevza Írja — „a kommunista párt tevékenységének jelentős sikere volt — fontos pozitív tényező az akkori válságos időszak politikai káoszában, amely befolyásolta a csehszlovák szocialista államiság megszilárdulásának folyamatát.”

A csehszlovákiai magyarság kezdettől fogva a demokrácia próbakövének tekintette a nemzetiségekhez való viszonyt, s bár tudatában van annak, hogy ezt a kérdést nem lehet egyszer s mindenkorra megoldani, a nemzetiségi alkotmánytörvény alapján azonban — a szocialista állam adta keretek között —, biztosítékot láthat arra, hogy nemzetiségi léte, kultúrája, irodalma kibontakozzék és fejlődjön. A nemzeti fejlődés érdekében az alkotmánytörvény nemcsak az anyanyelven való művelődés és a sokoldalú kulturális fejlődés lehetőségét, valamint a nyelvhasználat jogát biztosítja a nemzetiségi területeken, hanem deklarálja azt is, hogy Csehszlovákia minden álampolgára „szabadon, saját meggyőződése szerint dönti el nemzetiségét”; s nemzetisége egyetlen állampolgár számára sem jelenthet hátrányt a politikai, a gazdasági és a társadalmi életben való érvényesülés során. Ezzel együtt megtiltja az elnemzetlenítésre irányuló kényszer minden formáját.

A nemzetiség tehát mint történelme során összeforrt tartós társadalmi közösség, politikai tényező lett, mely intézményesen is biztosíthatja a társadalmi fejlődéssel lépést tartó öntörvényű fejlődését. Ezek a változások minőségileg új lehetőségeket teremtettek arra, hogy megszűnjön a nemzetiségi kultúra és irodalom másodrendű helyzete is. Etikai idealizmusok helyett, melyek a kisebbségi irodalomnak amolyan „mentsvár” szerepet szántak — a megmaradás és a fennmaradás biztosítékaiként tekintettek rá —, a nemzetiségi irodalom a messianisztikus elhivatottság, vagy az önmagába fordulás ..helyi színei” (couleur locale] helyett ma már intézményesen szervezett és esztétikailag mérhető kategória lett.

HAGYOMÁNY ÉS IRODALOM

Mi sem volna könnyebb, mint az öntörvényű fejlődés mai valóságából kiindulva megteremteni a nemzetiségi irodalom „előtörténetét”, előzményeit, bizonyítva ezzel az önállóság történelmileg, földrajzilag is körülhatárolható tényeit. Az ilyen szándék legfőbb akadálya, hogy tájainkon — tudvalévőén — a tájirodalom keretei sem alakultak ki, eltérően az erdélyi, vagy részben a vajdasági irodalom fejlődésétől. A történelem során — a török hódoltság, a három részre szakadt ország időszakát leszámítva, amikor a Habsburg királyság a nyugati és északi országrészre zsugorodott — sosem alakult ki társadalmilag, etnikailag determinált önálló nemzeti vagy szellemi közösség, ellentétben Erdéllyel, mely évszázadokra visszamenően igazolhatta — nem egyszerű kényszerű — önállóságát.

Alig van egyébként irodalom, melyet a hagyománytalanság annyira próbára tett volna Európában, mint a csehszlovákiai magyar Irodalmat. Az irodalmi élet kibontakozása, színvonala évekig, sőt évtizedekig érzi ezt, hiszen az 1918 után formálódó csehszlovákiai magyar irodalomnak nem volt addig egyetlen olyan íróegyénisége sem. akit a magyar irodalom számontartott volna. Az irodalom kezdő lépéseit alkalmi toll- forgatók, közírók teszik meg, s a szervezőmunkában a Tanácsköztársaság bukása után emigrált írók vállalnak meghatározó szerepet. Ezen a hagyománytalanságon utólag az sem segít, ha a realitásokat túllicitálva a Halotti Beszédtől számítanánk irodalmunk előzményeit, minthogy lelőhelyeként Dél-Szlovákiát [Deáki] ismerjük. Ez az irodalmi emlék kétségtelenül jelzi a nemzeti irodalom — de a születő középkori magyar irodalom — első moccanásait. Ezért éppúgy előzményünk, mint a tájainkon született Balassi, Jókai, Madách vagy Mikszáth, de csak annyiban, amennyiben előzménynek tekinthetjük az egységes magyar, valamint a világirodaimat. Ilyen szempontból a magyar szellemi élet és irodalom évszázadokkal mérhető történelme a legsajátabb hagyománya a mai egyetemes magyar irodalomnak, amelybe most már nemcsak a magyar, hanem a nemzetiségi irodalmak is beletartoznak. Ennél fogva különösebb okunk sincs arra, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom „területiségének” elvét visszavetítsük a múltba. Az a feltételezés, hogy a nemzetiségek fejlődésük során „nemzetté” alakulnak (példaként az osztrák, holland vagy az angolszász irodalmat említhetnénk], meg