Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet

kezzék meg a proletariátus történelmi és forradalmi hivatásáról, ne támogassa erejével és bizalmával a reakció szándékait és a hamis jósokat.” Ehhez az elhatározásukhoz a magyar kommunisták mindvégig hűek maradtak.

A polgári köztársaság fennállásának húsz éve kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a kisebbség helyzetét a polgári demokrácia elvei szerint megoldja. A halogatás a későbbiekben hozzájárult ahhoz — ezt mutatták az 1938-as választások —, hogy a kisebbség egy része behódoljon a nacionalista és irredenta pártok politikájának. A fasizmus fellépése és a köztársaság közvetlen veszélyeztetése idején, 1937 végén, 1938 elején az államhatalmi szervek látszólag felismerték mulasztásukat, halogató taktikájuk, késedelmességük miatt azonban érdemleges megoldásra nem került sor. Ekkor is a CSKP volt az az erő az országban, mely harcolt a köztársaság egységéért s a népek összefogását hirdetve lépett fel a fasiszta veszéllyel szemben. „Amikor legsötétebb az éjjel, akkor már közel a reggel” — írta Forbáth Imre a Magyar Napban 1938 májusában. Akkor még sejteni sem lehetett, hogy a megpróbáltatások és tragédiák olyan sora kezdődik, melyre még nem volt példa a világtörténelemben. A csehszlovákiai magyarság haladó erőinek egységes fellépése, harcos kiállása a köztársaság védelmére nem akadályozhatta meg, hogy az országot eláruló cseh és szlovák burzsoázia politikája miatt a kisebbség ne váljon a nagyhatalmi és nacionalista érdekek játékszerévé.

Érdemnek és erénynek kell mindenképpen elkönyvelni, hogy a második világháború szörnyűségei után a csehszlovákiai magyarság helytállásáról adhattak számot az írástudók. Az első szó jogán, először 1948 decemberében, az Oj Szó megindulásakor mondhatta el Fábry Zoltán: „Mi majd négyéves késéssel lépünk a béke küszöbére. Behozhatatlan hátránnyal, de le nem becsülhető előnnyel indulunk: tiszták maradtunk, emberek maradtunk.” A szlovákiai magyarság éltető és megtartó ereje valóban az anti- fasizmus volt. Nem akadt a csehszlovákiai magyar szellemi életben egyetlen valamit is számító tollforgató sem, aki a fasiszta eszmék kiszolgálója lett volna. Igaz viszont az is, hogy nem lehet a csehszlovákiai magyarságot egyenötetűen védettnek tekinteni a nacionalista és irredenta politikával szemben, hiszen ennek követői, illetve félreve- zetettjei és áldozatai már a két világháború közötti időszakban is voltak. A csehszlovákiai magyar antifasizmus morális ereje és hitele alapján szerepkörünkből természetszerűleg adódott, hogy 1945 társadalmi felszabadulása és 1948 „jégtörő februárja” után a nemzetiségi felszabadulást követően „a szocialista emberség makacs beszélői és mániákus hordozói” legyenek azok, akik sosem vo’tak a napos oldal kiválasztottjai és kegyeltjei.

1948 februárja, a munkásosztály hatalomátvétele a csehszlovákiai magyarok számára is új helyzetet teremtett. Nemzetközi szerződések, megállapodások a kisebbségek helyzetét ez idő tájt nem szabályozták, s ilyen értelmű utalásra csak jóval később, az 1975- ben aláírt helsinki okmányban került sor. A nemzetiségi kérdés megoldását így elsősorban a munkáshatalom ténye, a szocialista eszmeiség győzelme tette sürgetővé. A szocialista országok kialakuló közössége, a kétoldalú barátsági szerződések megkötése is aláhúzta ennek szükségességét. A világ első szocialista országa, a Szovjetunió, történelmi fejlődésével igazolta a lenini nemzetiségi politika társadalmi erejét, s példát mutatott a megoldásra.

Az új társadalmi feltételek adnak először lehetőséget arra, hogy a „nemzeti kisebbség” helyzetéből (tehát a többségi nemzettel szembeni kisebbségi állapotából) egyenrangú nemzetiséggé fejlődjék a csehszlovákiai magyarság. Az alkotmány csaknem két évtizeden át az egyén állampolgári jogait biztosítva segítette az öntörvényű fejlődést, 1968 októberétől pedig, az államszövetségről hozott alkotmánytörvénnyel egy- időben, szabályozták a nemzetiségek helyzetét is. A nemzetiségi alkotmánytörvény az egyén állampolgári jogai mellett már elismerte a nemzetiségeket megillető kollektív jogokat is, s ezzel a csehszlovákiai magyarság nemcsak az alkotmány sáncai közé került, hanem szocialista fejlődéséhez — a nemzetiségi sajátosságok figyelembe vételével — törvényes biztosítékokkal is rendelkezik. A szocialista építés esztendeiben, a cseh és szlovák nemzet együttélésében felmerült minőségileg új kérdéseket az alkotmánytörvény az egyenlőség és a nemzeti szuverenitás elvei alapján oldotta meg; nemzetiségi vonatkozásban pedig elismerte a nemzetiségeket az állomhatalom forrásainak és alkotóinak, amelyeket mint népcsoportokat kollektív jogok illetnek meg. Az államszövetségről, valamint a nemzetiségek helyzetéről szóló alkotmányt örvények