Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - ÉLŐ MÚLT - Fónod Zoltán: Üzenet

„lojálisak” voltak, a parlamenti tiltakozásokon kívül eredményt azonban ezzel a politikával nem érhettek el. Ferencz László a Magyar Napban úgy jellemezte ezt a politikai csoportosulást, hogy „trianoni beidegződöttséggel, kisebbségi keserűséggel” csak egy célt láttak maguk előtt: „megtorolni 1918-at.” Ez a magatartás sorsdöntő időkben azonban különösen veszélyes, ahogy az a harmincas évek végén meg is mutatkozott. A du- namenti népek demokratikus tömörülésének ügyét a fasizmus ellen az a népfrontmozgalom szervezte és támogatta, melynek vezetője a kommunista párt volt.

A politikai színképbe beletartoztak az aktivisták is. Ők a kisebbség politikai és kulturális érdekképviselőinek mondták magukat; a kormány politikáját aktívan támogatták, a mindenkori kormánypolitika hűséges kiszolgálói voltak. A kisebbségi elnyomással szemben a „magyarság csorbítatlan jogairól” beszéltek, s számukra a kisebbségi jogok érvényesülése csak „belátás” volt, éspedig, hogy — szerintük — mennyire él a magyarság az elérhető jogokkal. Az aktivizmus képviselői a szociáldemokraták és a magyarországi emigráció tagjai közül kerültek ki. Ez utóbbiak kiszolgáltatott helyzetüknél fogva a magyarországi állapotokat élesen elítélték, a csehszlovákiaikat pedig ideálisaknak tekintették, a kisebbségi sérelmeket viszont elhanyagolhatónak vagy olyannak tüntették fel, melyeket az ellenzéki pártok politikája okoz. A harmincas évek elején a csehszlovákiai haladó magyar személyiségek (Fábry Zoltán, Jócsik Lajos, Balogh Edgár) többször bírálták a „kormányemigránsok” szervilis magatartását.

A csehszlovákiai magyar baloldal kezdettől fogva más álláspontra helyezkedett, más egységet hirdetett. „Mi az összproletárságot érintő kérdésekben — írta a Kassai Munkás 1920 júniusában — nem ismerünk sem országhatárt, sem nyelvi, sem nemzeti különbségeket. Mi tiszta osztályharcot akarunk, a szervezkedő burzsoáziával és világreakcióval a proletárság egységes erejét állítani szembe.” Csehszlovákia Kommunista Pártjának álláspontja a nemzetiségi kérdésben a megalakulást követően korrekcióra szorult. A párt kezdetben ugyanis az egységes csehszlovák nemzet elméletét képviselte és a nemzetiségi kérdés szociális vonatkozásaira helyezte a fő súlyt. Ez lényegében közel állt a korábbi szociáldemokrata állásponthoz. Nem árt emlékeztetnünk azonban arra sem. hogy Bohumil Šmeral, a CSKP főtitkára 1921 júniusában a kassai területi pártkonferencián egyértelműen kijelentette, hogy a párt a csehországi proletariátus körében végzett felvilágosító munkájával arra törekszik, hogy azok a „tett szolidaritásával” képesek legyenek a magyar proletariátus segítségére sietni az államhatalom támadásaival szemben. „Mi cseh kommunisták — mondta B. Šmeral — kötelezzük magunkat, hogy a magyar ajkú lakosság nemzeti jogainak is őrzői leszünk. Tudjuk, hogy ha mi teljes mértékben teljesítjük ezt a kötelességünket, csak akkor lesznek képesek a magyar elvtársak arra, hogy harcoljanak saját burzsoáziájuk nacionalista demagógiája ellen.”

A CSKP 1924 októberében megtartott II. kongresszusa első ízben tűzte ki a népek önrendelkezési jogának lenini jelszavát, elvetette a „csehszlovák állam alkotó nemzetéről szóló kispolgári csalást”, és kinyilvánította a szlovák nemzet szuverenitását. Megszabta a nemzetiségi politika legfontosabb feladatait is, kiemelve, hogy az „Inter- nacionálé határozataival összhangban ki kell dolgozni a nemzetiségi kérdés területén végzendő gyakorlati munka konkrét irányelveit.” A CSKP ettől az időtől kezdve az önrendelkezési jog szellemében harcolt a nemzetiségi kérdés igazságos megoldásáért. Vállvetve küzdöttek a kommunista párt programjáért nemzetiségre való tekintet nélkül csehek, szlovákok, németek, magyarok, ukránok, lengyelek. A magyar kommunisták között olyan személyiségek, mint Schönherz Zoltán, Steiner Gábor, Major István, Richter Mihály, Szabó István és mások.

Csehszlovákia Kommunista Pártja 1937 májusában, a besztercebányai területi (szlovákiai) konferencián részletesen kidolgozta „Szlovákia gazdasági, szociális és kulturális felvirágoztatásának tervé”-t. Ez a dokumentum határkőnek számított abban a harcban, melyet a CSKP a nemzetiségi kérdés igazságos megoldásáért, a kisebbségek egyenjogúsításáért vívott. A közös fellépés célszerűsége és szükségessége irányította ezt a harcot. „Azt a tényt, hogy az önálló csehszlovák állam keletkezése a magyar proletariátusban nem ébreszthetett illúziókat és mámort — írja Zdenka Holotíková a Közös út — közös harc című könyvének tanulmányaiban —, a magyar forradalmárok és kommunisták arra használták fel, hogy fokozzák a mozgalom radikalizálódását és az egész mozgalmat a tőkés társadalmi rend ellen irányuló akciók útjára vezessék... A magyar munkásságot arra tanították, hogy a nemzetiségi sérelmek ellenére se feled