Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A rovarok pusztulása, Délután (novellák)

Irtózatos erővel mellbe vágott. Elvesztettem egyensúlyomat, és leestem a gép aljába. Kongott az egész alkotmány, mint a hordó. Testem lehengerelte a vasbordákból kinövő virágokat. Kirohantam a gépből a rétre. Azt hittem, széthasad a fejem. Elvágódtam, és belemarkoltam a földbe. Agyam lüktetett, mint egy megvadult szív. Nem tudtam elájulni. Éreztem, hogy fejemben a gondolatok sárga, vörös, kék lovakká alakulnak. Felfeszítették koponyavarrataim, és kivágtattak a fejemből. A lovakat néztem. Nagyfejűek, torz-testűek voltak. Szőrük ragyogott és büszkén prüszköltek. Körültáncolták apám testét, mint a sámánok. Vadak voltak és rakoncátlanok. Nyerítettek, és egymást marták. Felálltam. A lovak rám meredtek, mintha nem ezt várták volna tőlem. Nekiiramodtak az áthatolhatatlannak hitt sűrűnek. Hosszú sörényük zászlóként lobogott. Fejem kétség- beejtően üresnek éreztem. Apám a földön feküdt a málnabokor tövében. A lovak után néztem. Testüket már eltakarták a levelek. Széles csapást tapostak ki. Letörték az ágakat, szétgyúrták a bokrokat. Rémülten futottam utánuk. A patkódobogást már alig hallottam. Magabiztosságom elpárolgott. Ezek itthagytak. Arcomba tüskés ágak szántottak barázdát. Ruhámat tépték, marcangolták az ágak, mintha övék lett volna. „Várjatok!”, ordítottam. Ezer varjú károgott vissza. Megbotlottam egy kiálló gyökérben. Letaglózva nyúltam el a sáros avaron. Izzadt testemen hangyák mászkáltak, arcom pókhálók csiklandozták. Valahol mögöttem, a fakoronákon túl, mély, öreg hangot hallottam. A zúgás erősödött. Felpattantam, és újra rohanni kezdtem a lovak után. Az egyhangú zúgás hirtelen sikollyá változott. Mint az őrült menekültem a csonka, kereszt alakú árnyék elől. Valahol a felhők között megszólalt kerepelve egy géppuska. Apám vadászott rám. Tudtam, hogy megtalál. Érezte minden porcikám. Délután volt, késő délután.