Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A rovarok pusztulása, Délután (novellák)

deztem a falakat. „Halljátok, falak? Biztosan óriások. Összegyűrik a házakat!” Belekapaszkodtam a virágmintákba, és beszívtam a friss mész illatát. Mintha vele együtt akartam volna meghalni. Behunytam a szemem, mikor megcsikordultak az ajtópántok. Apám jött. Felnyalábolt, kivitt az utcára. Az utcán már sokan álltak. Arcukat az ég felé fordították, testükön rőt fény vibrált. Tűzijáték volt. A hamvas égre felkúszó rakéták tompán szétrobbantak elemeikre. Pontosan úgy, mint ahogy a lépések dobbannak a boltíves pince tetején. Fantáziaizgatón, kísértetiesen. Mint karácsonyfáról hullott alá a sok csillag. Nem óriások voltak. Fáztam apám karjában. Egész testem remegett. Az egyik rakétát a hegy mögül lőtték ki. Megállt a fejünk felett, mint a Hold. Meredek ívben rázuhant a házunkra. Zöld volt, zöld lángok csaptak ki a tetőből. Mint augusztusi éjszakán, hulltak a rakéták a házakra. Az utcát sárga, fehér, kék, lila lángok emésztették. Füstetlenül, megfékezhetetlenül. Arról fújt a szél. Arcomat a meleg felé fordítottam. Melegem lett. Az égen közben kihunyt minden fény. Apám bevitt aludni. A falakhoz beszéltem. Csend volt, áhítatos, virágmintás csend. A kakukk negyedóránként válaszolt. „Nem látsz a szemedtől?”, mordult rám apám. Csúnyán ráléptem a sarkára, mivel nem vettem észre, amikor megállt. Tanácstalanok voltunk. Vége volt a bánya szürke, kőporos tisztásának. Körülöttünk misztikumként lebegett a fülledt levegő, a rothadó kipárolgás. Csodálkoztam, hogy apám nem ismeri az utat. Gyakran dicsekedett tévedhetetlenségével. Esténként kiültek anyámmal a nyugágyba. Reumás tagjaikat masszírozták és a múltról beszéltek. Ezeken a szúnyogzümmésektől hangos estéken hallottam először a csillesor nyöszörgését, a leomló kőzetek dübörgését. Később, egy nap apám kivitt a falu határába. Megálltunk egy begazosodott töltés előtt. „Itt ment a lővasút”, mondta, túl közönségesen ahhoz, hogy elhiggyem. „A csillesort lovak húzták. Lefelé a faluba a csillék mögé fogták őket. Minden félórában indultak, nehogy találkozzanak”, tette hozzá elérzékenyülve. A vágányokat már régen felszedték. Semmi sem bizonyította apám szavait. Végignéztem a töltésen, és nagyon akartam hinni apámnak. Vártam az izmos lovakat, de nem jött senki. Kiértünk valami földútra. Patkónyomokat vettem észre és mély keréknyomot. Az úton szerteszét kődarabok hevertek. „Apám”, néztem rá boldogan. „Nemrég ment itt a csille.” Apám a hasát fogva röhögött. „Itt sohasem járt a vasút”, mondta. „Ez szekér volt”. Végignéztem a fekete úton. Szerettem volna látni a sínpálya létraszerű lenyomatát. Hallani a csillecsikorgást. Azt vettem észre, hogy a sűrűn keresztül próbálunk lemenni. Az erdő még viszonylag ritka volt. Csak az avarban csúsztam el ügyetlenül. Apám előttem járt, és bizalmatlanul vizsgálta az ösvényeket. Fáradt voltam, szerettem volna minél hamarabb leérni. Vadcsapásokon, bozótok nyílásain csúsztunk, riasztgatva a nyulakat. Az erdőnek mintegy varázsszóra vége lett. A tisztást derékig érő fű borította. Elindultunk az orrunk után, hogy átvágjunk rajta. Előttünk valami barna halom emelkedett. Már majdnem nekimentem, mikor megláttam, hogy mi is az. Apám is észrevette. Egy repülőgép csontváza volt. „Vadászgép volt”, mondta nagy szakértelemmel apám. A festék lepergett, a felségjel lekopott. Fémburkolatán már átrágta magát a rozsda. „Maradj itt! Körülnézek”, indult el apám. Félénken nyitottam ki a gép ajtaját. Az összegörbült pánt nehezen engedelmeskedett. A gép törzsében félhomály volt. Talpam alatt üveg csikorgott. Óvatosan lépkedtem a pilótafülke felé, kerülgetve a pókhálókat. A pilótafülkének már csak a váza maradt meg. A rozsdás vasak között bebólingatott egy bodzabokor. Leguggoltam a görbe vaspadlőra. Apám az erdőszélen állt. Áthatolhatatlan volt a sűrű. Megmarkoltam egy fogantyút. A gép nehéz, öreg hangja remegtette testem. Lomhán nekifutottunk az erdőnek. A szélső fák súrolták a megmaradt szárnyat, a sebesült madár-testet. Elkápráztatott az alám kiterülő táj. Mintegy önmagamnak mutogattam az ismerős helyeket. Jóleső büszkeség fogott el, hogy mindezt ismerem. Elnéztem az aranyló messzeség felé. Alattam beleveszett a fák zöldjébe a vasútállomás. A sínpárt követtem. Még sohasem jártam erre. Az állomáson mindig leszálltunk. Megsimogattam a műszerfalat. „Gyere már ki abból a kukából!”, hallatszott apám hangja a bodzabokor mögül. Néhány huzal a kezemben maradt. „Hallod, hülyegyerek? Megyek már haza. Sokáig kell még rád várnom?” Dühösen felálltam. Fejemet bevertem egy kiálló rúdba. Sajgó fejjel felnéztem, és láttam az eget. A lövegtorony teteje lyukas volt. Kínlódva mászni kezdtem felfelé. Arcom előtt darazsak cikáztak. Valahol itt volt a fészkük. Apám málnát evett, és kiabált nekem valamit. Bepréseltem magam a lövegtoronyba. Fejem zúgott, mintha berepültek volna rajta a darazsak. Kezemben felugatott a géppuska.