Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A rovarok pusztulása, Délután (novellák)
DÉLUTÁN Még kora délután volt. Felmásztam az egyik kőrakás tetejére. Lábam meg-megcsú- szott a simára csiszolt kőtömbökön. Akkor hordhatták ide, amikor még működött a bánya. Egyszerű, közönséges, szürke kövek voltak. Éleik kicsorbultak, sarkaik letöredeztek. Talán készakarva ejtettek rajtuk sebeket. Nyilván azért, hogy féljenek és hallgassanak. Erre már régen rájöttem. Csak a néma kövekből lehet jő templomot, szoboralapzatot építeni. A tavasszal házunk előtt szobrot avattak. Arra jártam az apámmal. Nagy, fehér kövekből építették az alapzatot. Apám azt mondta, márvány. Olyan alakjuk volt, mint a koporsóknak. Durva felületűek és gömbölydedek voltak. Hirtelen azt vettem észre, hogy egy ember kalapáccsal jön. A márvány testét kocog- tatta. Jött egy másik ember vésővel. Nekiestek a legnagyobb kőnek. Vésték, nyögtek és cigarettáztak. „Miért verik szét?”, kérdeztem rémülten apámat. „Mert nem jő”, mondta, rám se nézve. „Rossz kő”, tette hozzá, és ő is cigarettára gyújtott. Azok ott sokáig dolgoztak. Ruhájukon átütött a veríték, cigarettájuknak hosszú hamuszakálla nőtt. Mikor a kő teljes hosszában elrepedt, behunytam a szemem. Olyan hangot adott, mint a síró kisgyerek. Mint én néha. Kitéptem magam apám markából, és rohantam a kő felé. Egy kocsi majdnem elgázolt. Apám felpofozott. Életemben először nem sírtam a verés után. Csak néztem a cigaretta végéről leváló hosszú hamudarabot. Végiggördült fekete kabátján, és beleesett a csatornába. A szobrot fehér lepellel takarták be. Egész idő alatt álltam, és vártam, hogy történjen valami. A kövek hangját akartam hallani, a márvány rideg zokszavát. Csönd volt körülöttem. Az emelvény felől monoton zümmögéssel beszélt valaki. Vontatott, unott taps volt rá a válasz. A lepel lehullt. A szobortalapzaton egy meztelen, szemérmes alak állt. Lába előtt ég felé vicsorgó oroszlán hevert. Az alak az oroszlán nyakát szorongatta. Ágyékát tógaszerű rongy takarta, amit semmivel sem erősített magára. Rögtön észrevettem, hogy engem néz. Lábujjhegyre álltam, hogy lássam egész arcát. Valamit kiáltott felém. Később, az iskolából jövet gyakran megálltam a szobor előtt. Biztos voltam benne, hogy valamit akar mondani nekem. A szoboralapzat márványlapjait nem mertem megszólítani. Féltem, hogy elárulják, és akkor szétverik őket cigarettázó, izzadt emberek. „Ügy állsz ott, mint a kakas a szemétdombon!”, ordította felém apám. Ijedten körülnéztem. Eszembe jutott, hogy minek is másztam fel ide. Az utat kerestük hazafelé. Tenyeremmel beárnyékoltam a szemem. Ügy, mint az igazi felfedezők teszik. De így sem láttam mást, csak a zöld minden árnyalatában ringó fakoronákat. Nem árulták el az utat. Elnéztem fölöttük, és csüggedés fogott el, A levelek hullámoztak előttem. Szakasztott úgy, mint a tenger. Még zúgtak is, mint a hullámok. „Gyere már le arról a szemétdombról”, nevetett alattam apám. Óvatosan másztam lefelé. Háttal apámnak, hogy ne láthassa az arcom. Mikor lent voltam, megtapintottam a köveket. Csorbák voltak és piszkosak. Csend volt, csak a fű zizegett. Apám ösztönzőleg adott egy fejbét és elindult. Lehorgasztott fejjel bandukoltam utána. A bányát néztem, a sziklafalat. Az ekrazittöltetek sebhelyeit. A kőporban gyökeret eresztett csenevész gazokat. Minden hely ilyen volt itt. Sebhelyes, mint a megszegett kenyér. Óriások kenyere. Egyszer magam feküdtem a szobában. Az ágy hideg és puha volt. Furcsa zörejekre lettem figyelmes. Mintha egy hatalmas lény végigment volna az utcán. Az ablaküvegek összekoccantak. A házon remegés futott át. „Ti is féltek?”, kér
