Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A rovarok pusztulása, Délután (novellák)

félelemmel, részvéttel telt vékony hang: „Űristen, mennyi tetem!” Hátrafordult, és egy lány alakját látta. Vizes teste úgy csillogott, mintha olajjal lett volna bekenve. Egy ideig farkasszemet nézett vele, mintha neheztelt volna a lányra, hogy megzavarta őt a cinikus csendben. Aztán felemelte tekintetét, elnézett a lány feje felett, lassan visszafordult, és cipőjének orrával piszkálgatni kezdett egy tetemet. A lány kissé feljebb ment, és leguggolva vizsgálta a rovarokat. ,,Hát nem szörnyű”, kérdezte hirtelen a lány. A kérdés olyan váratlanul jött, hogy nem tudott rá mit felelni. „Mi a szörnyű?”, kérdezett vissza halkan, hogy időt nyerjen. „Hát ez! Hogy itt van ez a rengeteg tetem!” A fiú hátára fordított egy rovart. Három pár végtagja úgy meredt az ég felé, mintha még a halálban is valamit görcsösen szorítana magához. Eszébe jutott, hogy a pádon a fiú és a lány is így üdvözölték egymást. „Rengeteg van itt belőlük. Nem bántanak?”, kérdezte a lány. A hangsúlyból kiérezte az aggodalmat. Ránézett a lányra. Az egyre nagyobbodó félhomályban már csak a körvonalait látta. Aztán a rovarok szájszervét kezdte nézni. Egy pár csápjuk volt, de ez csak a frissebb tetemeken látszott. Ügy látszik, a rovaroknál ez bomlik el leghamarabb. Az embernél talán a szemgolyó. A rovaroknak rágó szájszervük volt. Nyilván békés növényevők voltak. „Nem, nem bántanak!”, mondta, és odament a lányhoz. Az még mindig a tetemek fölött guggolt. Letérdelt mellé. Végignézett a parton, a Folyó partján. Az egész olyan volt, mint egy csata utáni kép madártávlatból. Aztán eszébe jutottak szülei szétszórt csontjai. A megrágott bordák, üreges, tátongó koponyák, összekeveredve a vitrin üvegszilánkjaival, az évszázados porcelán fehér darabjaival, a kutyák mohás szőrével, a levakart vakolattal, ott, ahol a kutyák a szabadulást keresték. Most, hogy emlékezetében összeszedegette a pókhálóval bevont csontokat, és rájuk képzelte az izomzatot, a kifakult bőrt, el tudta képzelni az arcukat, ahogy megmerevedett, ahogy a halál hagyta őket — és megborzongott. A szülei voltak, akiknek öregedését és halálát annyira várta. A Nap felett összecsapódtak a rétegfelhők. Füstszerűen elterülő alakjukat ezüstösen világította meg, és az egész olyannak tűnt fel előtte, mint sztaniolba csomagolt szaloncukrok a karácsonyfa gyertyafényében. A lány apró gödröket ásott az üszkös fadarabbal, és beléjük piszkálta a tetemeket. Az apró, jelöletlen sírok egybeolvadtak a parttal, mikor rájuk taposott. „A természet rendje”, gondolta. Vitatkozni ezen felesleges. Porrá lesz egyszer minden. A lány is, ő is. Erre újra megborzongott. Valami tiltakozni kezdett benne. Valami elfelejtett, elfojtott érzés, amit nem tudtak tökéletesen sterilizálni a könyvek, a betűk. Itt, a lány mellett most élni akart. Itt, a folyóparton, ahol a halál kézzelfogható közelségben hagyta pusztítását, ahol minden az elmúlást hirdette, eszébe jutott, hogy ő is egyszer idekerül a rovarok mellé. Még fiatal volt, de most, itt, talán a környezet hatására, úgy érezte, hogy nagyon sok mindenről lemaradt már. A lány mellett nagyon ügyetlennek érezte magát. Azon a ponton túl, ahol a tudománnyal már nem kezdhetett semmit, gondolatmenete megrekedt. Amikor felidézte emlékezetében, hogy a balkon alatt, az úton túl, az a lány és az a fiú mit csinált, úgy érezte, az ő karjai arra bénák lennének. Besötétedett. A Folyó felett üvöltve, visítozva feltámadtak a megfulladtak szellemei. A szél belekapott a part menti bokrok tüskés ágaiba, vadul cibálta őket, és a rovartetemeket zörögve sodorta a Folyó felé. Arra gondolt, hogy mennyire megváltozott a Folyó. Mintha megöregedett volna. Sodrása lelassult, és nem emlékezett rá, hogy valaki is felfigyelt volna a templom falába helyezett kis táblára: „A víz állása”. Igaz, azóta már festették is a templomot, ás a táblát a festék beolvasztotta a madonnák elszáradt virágcsokrai közé. Később kételyei támadtak, hogy nem keveri-e valamivel az egészet. Kezébe vett egy nagy rovartetemet, de az, mint egy szétszáradt göröngy, elporladt, és csak teknő alakú hátpáncélja maradt fenn félig nyitott ujjai között. Egy ideig még játszogatott vele, majd megszokásból, vagy szórakozásból betette a szájába. Olyan íze volt, mint a grafitnak. Lassan apróra rágta az aranyvázat, és a nagyobb, kesernyés darabokat kiköpdöste a lába elé. A lány tovább temetett. Egy ideig nézte, majd lebotorkált a lépcsőn. A Folyó partját már benőtte a hínár, és egyéb vízinövényekkel együtt, egyenletes, zöld, első pillantásra gyepszőnyegnek tetsző réteget terített rá. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy rálépjen, elsétáljon rajta valamerre. Talán bátyja is ilyen vágyat érzett sok-sok évvel ezelőtt, de ő nem tudott ellenállni neki. Ez a vágy volt az egyetlen kapocs, amit felfedezett, és ami a bátyjára utalt. A sötét, vak Folyó felett el-elsurrant egy-egy lélek, felkavarva a légörvényeket. Testének néha nekicsapódott egy-egy rovartetem, mieltőt a szél belesodorta