Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - HOLNAP - Talamon Alfonz: A rovarok pusztulása, Délután (novellák)

volna a Folyóba. A Folyón túl átsötétlettek a komor kőkockákból faragott kripták falai. Időnként rémséges hangokat sodort onnan a szél. A száraz fák, ágak, amelyekbe beleakadtak az árnyak és a hangok, nagy recsegéssel beledöltek a derékig érő, meghajlott fűbe, mintha azonnal el is temetkeztek volna. Egy-egy nagy ág felett nem tudott összezárulni a fű, és a csupasz, kéreg nélküli ág megtévesztően hasonlított a rovarok égnek emelt végtagjaihoz. A Folyó felől láthatatlan karok cibálták a haját, belecsimpaszkodtak ruhájába, és vonszolni kezdték a Folyó gyepszőnyege felé. Hanyatt esett, vergődött, mint az olajba pottyant veréb. Aztán hirtelen, a szél zúgásának elmúlásával, őt is elengedték. Pedig most már meg akart halni. Megindult felfelé, a lányhoz. Előtte, a sötétben megmozdult valami — látta a lány körvonalait, amint óvatosan lefelé ereszkedett a Folyóhoz. „Ments meg, nem akarok így elpusztulni”, mondta. Egy pillanatig tűnődött, majd megfogta a lány kezét. Ott feküdtek a parton, összeölelkezve, egymásba fonódva. „Mennyi tetem!”, súgta a fülébe a lány. „Ide jönnek elpusztulni, s talán a haláluk előtt őrülten szerelmesek lesznek egymásba. Nem kegyetlen dolog? Beleszeretni valakibe, és tudni, hogy pár óra múlva zörgő tetemeiket fogja sodorni a szél.” Nem hallotta, hogy mit suttog a lány. Megkérdezni restellte, így csak bólogatott. Nem volt biztos benne, de úgy emlékezett, hogy a rovarok e faja hermafrodita. De inkább hallgatott. Testükben elakadtak a rovartetemek, sáncot építettek köréjük. Sokáig feküdtek így hallgatagon, egymáson, testükkel védve a másikat. „Már nem vagy érdekes”, mondta hirtelen a lány, és kibújt alóla. Már egészen világos volt. Kinyújtotta a lányért a karjait, hogy visszahúzza, de a lány alakját már elnyelte a földből kipárolgó, fehér, füstszerű köd, és ő görcsösen markolta a semmit, úgy, mint a rovarok a parton, a fák a fűben, a semmit, a helyet, ahol az előbb valaki állt még és most senki. Zavarba jött, nevetségesnek érezte magát, és leeresztette a karját. A szellemek elültek, a Folyó kanyarulatában a kísértethajók csigáinak sírását hallotta csupán. Űjra felfedezte azokat a zajokat, a halál fújtatását, amiket a lány jelenlétében elfelejtett, vagy nem vett róluk tudomást. A lány elment, és ő ottmaradt arccal a fövenyben, a rovarok tetemein. Mikor felnézett, látta, hogy gyűrűzve jönnek a hullámok kifelé, mintha valaki követ dobott volna beléjük. Felment a partra. Minden üres volt. A tetemek meg-megakadva sodródtak lábai elé. Szórakozottan lehajolt, felvett egy hátpáncélt. Tenyerében kifénye- sítgette, majd elgondolkozva összerágta. Egy nagyobb darab felsértette az ínyét, ezért kiköpte a csillogó, aranysárga kitindarabokat. Felállt, leporolta ruháit, és elindult a Folyó partján ...