Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe (részlet)

nyoknak: azért mért Gyermekeikre nem vigyázván a Kőfalban vakartsálással, ütéssel károkat tesznek.

7. Senkinek a Templom mellé ganajlani, vezelleni nem szabad... az Isten házát mind belől, mind kívül tisztán kell tartani.

8. Senkinek a Templomban sáros lábbal bé jönni nem szabad, hanem az (...) arra rendeltetett vason akár Férfi, akár Asszony tisztísa meg a Csizmáját.

9. A Templomnál átsorgő, hajigálő Gyermekeket meg vesszőzni, akár kié légyen, Banár és Mátsik István Hallgatónak lészen elmulhatatlan kötelessége.

10. Nyáron minden két hétben (...) a leányok a Templomot ki seperjék, jelen lévén mindenkor a Harangozó, a ki az arra rendeltetett Létráról Kefe seprővel a Falakról, bőt hajtásokról a port, pókhálót lesepri, a Templom ablakában levő tsiveket lassan, vékony vesszővel ki tisztogattya, hogy az eső ne belöl tsurogjon le (...) Az ide nem tartozó Gyermekeket ki vesszőzi.

11. (...) az a gond pedig, hogy (...) Sertések, tehenek (...) a Templom kőfalaiba dörgölődzésekkel kárt tésznek, a Harangozóra bizatik. Ha pedig nem vigyáz és a kárt más adja bé (...) a Kártevőért ötét bünteti az Ekklésia.

12. A Templomból addig senkinek ki menni nem szabad (...) míg a könyörgés vége után egy vers éneket el nem mondanak (...) a ki menésbe rendet tartsanak, mert Isten jó rendnek Istene (...) Először a papné menjen ki, az után az ő székén levő sor f...)

13. A nevedékeny és már Férjhez menő Léúnyok az Édes Anyokkal egy székben járjanak mint más jól rendelt Ekklésiákban.

14. Senkinek (:ha tsak valami nyavalyája nincs vagy szoptatós vagy hívattyák:) a ki Űr Vatsorájával él, míg vége nem leszen a hálaadásnak, ki menni nem szabad.

Bármennyire mosolyra késztető olykor ez az akkurátosan kidolgozott rendelet, reguláit a korabeli faluközösség nemcsak hogy betartotta, hanem hosszú-hosszú időn át meg is őrizte. A templom újabb [már e század eleji) bővítéséig, tehát jó száz éven át például az az ülésrend volt érvényben, kétszázhúsz fő számára, melyet az 1802-es renoválás után a presbitérium szabott meg, és Sallay hirdetett ki a gyülekezet előtt. Az ülésrend afféle mutatója volt a falu társadalmi rétegezettségének is. A telkes jobbágyok, akik a javítási munkákra több pénzt tudtak áldozni, előkelőbb helyeket kaptak, mint a zsellérek. A szolgálókat, idegen leányokat a „Cathedra felől való Asz- szonyi Székek”-be ültették, távol a szószéktől, a kilencedik sorba. A tizedikbe az özvegy- és öregasszonyok kaptak helyet. Sőt ilyen följegyzés is maradt ránk: „A B. öreg Leány elfér a téglán.”

Addig hajlítsd a vesszőt, míg fiatal. Az erkölcs- és szokásformálás egyik legfontosabb területe abban a korban is az iskola volt. Nemcsak a tehetősebb szülők gyermekeinek tanítását vállalták. Egy 1810-es egyházmegyei útmutatás és norma (melynek kidolgozásában Sallay György is részt vett) afelől érdeklődik: Van-e a tanulók között árva vagy ügyefogyott, igen szegény? Ha van, mitsoda rendelkezés van taníttatására nézve? Megtartatik-e az 1789-ben (...) tartott gyűlés determinatioja (...): Az árvák taníttatására minden Ujj Esztendőben való publicastio rendeltetik? A kérdésekre Sallay tettekkel válaszolt. Egy 1825-ös egyházmegyei jegyzőkönyvben ezt olvashatjuk Pásztóiról: Azon buzgó igyekezete a Sz. Ekklának s a helybéli T. Prédikátor Úrnak, melly szerént Árvák Cassáját gyűjteni iparkodnak, sőtt már meglehetős summára fel is nevelték, ditséretet érdemel. Három évvel későbbről pedig ez maradt ránk: Jelentődön, Canonica Visitatiokor, hogy noha sem elhagyott, sem pedig tutorság alatt levő Árvák nintsenek az Ekklésiában, mind azáltal az Árvák Cassája 88 forintra szaporodott. Hogy a szegényebb és árva gyermekek tanulási lehetőségének biztosítása sok esetben tehetséges, igazi értelmiségi pályát befutó tanulók előtt nyitotta meg a teret, arra nézve falum is szolgál adalékkal. A század második felében íróként, költőként, szerkesztőként, egyetemi tanárként működő Pereszlényi Pál — akiről részletesebben majd később szólok — az 1830-as években elárvult gyermekként indulhatott el falum iskolapadjaiból egy sikeres életpálya felé.

Rokonszenves vonása a korabeli iskolapolitikának az is, hogy a felelőtlen iskolamestereket, akik inkább rombolták, semmint építették az erkölcsöket, szigorúan felelősségre