Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

pincékben mérik a bort. Tétova szándékkal esténként most ide telepszik Jeromos. Reménye, mint a pókháló szála, mégis Jön. Mert jó érzés is, ahogy megcsapja a borízű levegő.

A többiekhez bújik ő is a félhomályba, nézi, fogja a zsibongást, a templomhoz illő boltozatot. Asztal végébe ül illően, új vendég csak innen ismerkedhet.

A gazda itt főnökké nőtt „séfé”, így szólítják. Kérés és rendelés nélkül teszi elé a pohár bort. Társtalan, sokáig csak a főnök diskurál vele: elviszi az üres poharat, és telit tesz elé. Törzsvendégek, hallja a beszédükből, esték idejére összeverődött nagyfamília.

Mások is ülnek így a hosszú asztalok végén. Egyedül. így kell kivárni a bebocsátás idejét.

— Bratko, pán brat, testvér úr — szólítják a tanárt —, a maga egészségére is, csússzon közelebb, nem láttuk még itt.

— Először vagyok.

— Ide csak az igazi borosok járnak, láthatja, itt a hordóból húzzák, ahogy az isten megadta. Aki az istent féli, nem pancsol, ez a séf pedig olyan, hiszi az istent is, elég ránézni, testvér úr ... Szerintünk a tiszta bornak és a jóistennek egy hazája van.

Erős, Kárpáton túli szlovák tájszólással beszélt az_ ember, s a szavak szüneteiben megnyalta a száját.

— Foglalkozásomra nézve képkeretező vagyok, csak azért mondom ezt, hogy tudja rólam. A Szent Béla egyesületnek dolgozom, jobbára itt katolikusok vagyunk, ez katolikus pince... Volt már nekünk katolikus pap elnökünk is. A mi népünk ilyen, testvér úr, katolikus vagy protestáns, más vallású nem nagyon fér meg köztünk.. . Ha lenne valami munkája, szentképekre gyönyörű rámáim vannak, de lehet más is, az esküvői képük ... Kiszépíteném magukat, értek hozzá....

— Olyat nem csináltak rólunk ...

— Házasnak csak házas, ilyen ember.

— Igen.

— Akkor valami másat, hozza el az ősei képét, testvér úr, és ha akar, vannak szép tájképeim ... Isten szeresse, testvér úr!

Koccintottak, szemben ültek egymással, a képkeretező a vörösbor tükrét nézte a pohárban. Az üveg, a tükörtáblák közül idejött nézni magát, arcának vonásai így sejtelmesebbek, derűsebbek, a bor tükre fölött tűnődő emberarc — az örök megnyugvás képe. Ezt kellene bekeretezni, önmagát, így, éppen így, futnak el a tanár gondolatai. S talán ezt kellene tenni minden emberrel, a megnyugvás pillanatát megörökíteni, ezt tenni önarcképül a falakra.

— Keresek egy embert, építésvezető, ezekben az utcákban az átalakításokat vezeti.

— Pallér az csak, kőműves, előlépett... Keresnek itt engem is sokan... Ő most fenn van, sokan Ismerik, biceg is, szivarozik is, olyan dünnyögős magyar ember. Hivatala nincs, asztala semmi, csak bolyong, munkája a bolyongás, ezért kapja a pénzt. De ide nem jár; ha jó orra van, a füstje után megtalálhatja, fáintos füstöt hagy ...

És ismét a bor tükrére mered, visszavonult önmagához, hagyja, hogy arcát és életét mossa a bor mámora.

Éjfélt kukorékol a kakas, halkan kopog, attól tart, Mole néni is kihajol az ablakon.

— Jelszó?

— Bolyongó.

— Éjszaka melyik lakáshivatal rendel?

— Az alvilágiak.

A félálom bódulatában lehet, hogy mondja a férfi, az is lehet, hogy a napot álmodja tovább: vállával ellenségesen dől a párnának, s ezzel az indulatos mozdulatával betolja ágyát az éjszakába... Igen, így kellene tiltakoznom, az utcán is magam előtt tolni a vaságyat, mutatni életünk jelét. S betolnánk az udvarokba is, bele a homokcsomókba, le a borospincékbe: lássanak, lássák... Onnan a főhivatalba az íróasztalok közé, körülraknánk magunkat íróasztalokkal, mintha virágok... Micsoda kép. Felállnánk hálóingben, és ott adnánk elő: nem azért mondjuk, elvtársak, várunk, várunk, de lássák. Lássatok ...

Félálmában is érzi, ahogy a tárgyak, amelyekkel keresőútjain találkozik, ellenszen