Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

vessé válnak. Ellenséggé: a homok, a fakapuk, a pinceasztalok, a tanácsokat osztogató emberek — a sikertelenség jegyei.

Kilép az álomból, és visszahull: a reggel sietős mozdulatait kesernyés szájíz lepi be. Más képek peregnek emlékezetébe: utoljára egy aszfaltozóval ölelkezett össze; egy szőke, nyúlánk költő összeverekedett ivótársával, az aszfaltozó csinált köztük rendet. Mindkettőjüket megmártotta a cefréskádban: úgy, ha nem jó a békesség, merüljetek meg, és nevetett hozzá. Maga mellé húzta a tanárt:

— Ne féljen, én csak beszélgetni járok ide. Melegedni. Nemsokára kezdődik a műszakom, négyóránként váltjuk egymást — kiemelte fejét a pince füstjéből —, szeretem hallgatni ezt a sokféle beszédet, szlovák, magyar, itt-ott még német is ... Ha szüksége lenne valamire, én tüköraszfaltot húzok.

— Az építésvezetőt keresem, a bicegőt.

— Kőművesek nem járnak ide, ezek itt kisiparosok. Könnyűkezűek. Barátja nem lennék egyiknek sem. Mostanában magukról beszélnek csak, hogy ők a munkásosztály. Nyavalyák. Még most is kisurak ... Megtudnák az üst előtt, az én életem négy órákra van beosztva, annyi kell, amíg elkészül egy főzet. Meglátja, ha még nyitva lesz, a társam ül ide melegedni... Azt próbálnák meg, aszfaltot teríteni féltérden...

— S az építésvezető?

Kóválygó fejjel dől bele az éjszakába, sokáig az út szélén gyalogol: lehet, hogy olyan ember nincs is, akit keresek. Küldözgetnek, ennyi a tudatlanok tanácsa. Lebukok, alámerülök, s nem hozok fel semmit. Legfeljebb egyszer látott arcokat. Egyik nap elképzelek valamit, a következő nap semmibe vész: ami az egyik nap remény, a másik nap már hiábavalóság. Ilyenkor azt érzem, hogy megállt az idő.

Megtalálja a bicegő pallért. Egy ablakpárkányra könyökölve számolt:

— Most nincs időm — szólt vissza.

Nem mozdult a tanár, hallotta, ahogy amaz mormolva gondolkodik, és a számok hézagaiban megszívja szivarét.

Milyen kicsi vagyok most, gondolta magáról Jeromos. Két nap múlva előadást tartok a művészi visszatükrözésről: zseniális tételek, a lét határozza meg a tudatot. Eszerint az írói értelem egy óriási tükör... Sohasem tartottam fontosnak a kőműveseket, vajon milyen lehet egy kőműves értelmében a tükör? A dolgok tükröződése? Egy ilyen ember szemében milyen kép élhet: a megépült ház, vagy csak a képletek? Csak a homokot, a téglát, s a meszet látja?

— Ki küldte?

— Egy katona, partizán. Gregorčok ezredes — hazudja. — És mondták mások is.

— Nem ismerem... Egyiket sem ismerem.

— Egy bőröndben lakunk ...

— Az nem lehet, ilyet még nem hallottam.

— Ágyrajárók vagyunk, azt mondják, maga segíthet, hogy el tud igazítani. A hivatalba hiába megyek, azt mondják, keressek valamit.

— Duma, duma, érti, lerázzák magukról a felelősséget. Mert mit tehetek én? Kőce- rájból csinálok kócerájt, láthatja ezeket az udvarokat. Mit mondjak még?

— Elég lenne egy helyiség is, akármilyen, azt rendbehozom.

— Akit hozzám küldenek, azt mind becsapják.

Esetlen frázisok jönnek a tanár nyelvére, előbb a keresztényi emberszeretettel szeretné körülfonni a pallért: isten nevében. Elrestelli magát. Aztán kapna a munkás- osztály erejéhez, mondaná azt is, magyarok vagyunk, egy nyelvűek — semmi ilyen nem illik a környezethez. Mennek a hosszú udvaron, szippantásnyi időre hátracsap a szivarfüst, válláig is alig érnek az ablakok.

Ezt nézze, mit akar itt?

öregasszony topog a legalsó ajtó elé, lábaival pléhtepsit taszigál maga elé, benne pirított tökmag, a túloldali ajtóban kövérkés asszony két nagyfejű gyereket ölel magához.

— Láthatja, maga azt akarja, szarból csináljak ostort, valami ilyesmit.

— Sok gondja lehet — hízeleg Jeromos. — Ha segítene, én minden jót megtennék magáért.

— Ismerem az imádkozást.

Izgalom fogja el a tanárt, végtelennek tetszik az udvar, s ahogy fölfelé néz, minden