Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
a tükörbe, belehelyezkedett, megkereste a vendég tekintetét, s a fejéhez hajolva folytatta: „Uram, eddig a pubi volt a legszebb, a pubifrizura, el tudja képzelni, a homlok közepéig ért, olyan, mint az egyenlőség, uram. A homloka mindenkinek egyforma volt, legszívesebben magát is átalakítanám. Megbámulnák, uram .. Jeromost a borbély indította el kereső útjára. A borbély beszédébe szívódott szerszámainak hangja: szavai között hallani azt is, hogy az ollót a fésűhöz üti. Beszéde minden átmenet nélkül felgyorsul, majd hirtelen egyhelyre harapja a hangzókat. És mégis van benne valami nyugalom. — A kocsma, uram. Ha akar valamit, ott kezdje, most ott van az élet, az államosítás óta az iparosoknak a siralomháza. Ottan keseregnek. Ok a mostani panaszosak, és ők ismerik az óvárost. Itten ezek régi famíliák, ők a bennszülöttek ... Ha ottan megiszik egy sört, az annyi magának, mintha a híreket hallgatná... Az is igaz, hogy ebben a kocsmában a polgármester úrnak és még a kormánynak is van füle, uram. Ez pedig szó ... Ezért menjen a kocsmás társaságba ... A tanár vonzódik e városrészhez. A borbély mellett vak ember trafikja, jobbra órás, azután cipész, amögött fűszeres — mozdulatlan kisvárosi utcarész. Hajnalban, a déli harangszó és alkonyat idején a régmúlt mozdulatlansága. A Kárpátokról jövő út elválasztó, túloldalán a katolikus ifjúsági egyesület volt székháza, gyógyszertár és piac, az ácsorgás felségterülete, csallóközi és erdőntúli kofák zsibongója. Savanyúkáposzta, zöldség, virág, sült kolbász, magyar és szlovák beszéd, bor egybecsavarodott illata remeg a fejek fölött. Jeromos a kapások utcáján indult el: menjen, tanácsolták a kocsmában, ha homokcsomót lát a ház előtt, ott alakítanak valamit. Mostanság nekik van a legtöbb pénzük — borosgazdák. — Sokáig voltál — fogadta este az asszony. — Kujtorogtam. Beszéltek a nyomra vezető homokcsomókról, talán álmodtak is volna a gyermekkor homokbányáival, ha a csengő nem hasítja ketté alvásukat. Másnap a kereskedők utcáján talpalt. Képtelenségnek tartotta, hogy a sárga színű homok vezetheti nyomra, s egyszer csak betoppanhat valami eltitkolt nagyszobába. Mégis ment. Ojrafestett fakapukon nyitogatott be, hosszú udvarok, utca is lehetne akármelyik: visszataszító kopottság. Az udvarok elején és végén kereskedőházak, közöttük rendszertelenül egymásra tolt földszintes épületek, ablakok, tetők, az ablakok hányavetin lefüggönyözve. Az udvarok felső végéről fedetlen árokban folyik a lavórokból, vedrekből loccsantott víz. Látja, dolgoznak több helyütt is, közfalakat húznak, nagyból csinálnak kicsit, vagy az elvizesedett falak vakolatát verik le és csapnak helyette másat. Tétován ácsorog, idegenül. Nem tudja, ki kihez tartozik. Azokban a helyiségekben, ahol éppen dolgoznak, öregeket hagytak őrzőül; kisszéken vagy ágyvégeken kuporognak szótlan. — Ólálkodom, kutyamódra ólálkodom — így kezdi otthon a beszámolót. — Leselkedem, ajtőnyílást keresek a nyomorúságon. Néznek rám, mustrálnak, és nem tudom megmondani, mit akarok. — Ingerült vagy ... — Értelmetlen és megalázó. Másnap mégis folytatja: a kereskedők utcája félkörben hajlik, egyik vége a Kormánypalota tér széléig ér. Ott torpan meg a férfi is, szembevakítja a nagy ház sárgasága. Visszafordul, egyik borda hajlatú utcán le, a másikon föl. Nézhetnék féleszűnek: némely házak előtt megáll, felírja a házszámot, kopogtat a nagykapun, s benyit. Elnyeli az udvar, kis idő múlva előtűnik, azután sokszor ismétli ugyanezt. Keresi a lehetetlent vagy a semmit. Cipőjére homok, mész és sár tapad, a gyermekkor látomásai tűnnek elé, de tehetetlensége magába fojt minden emléket. Pedig ezeket a házakat bele kellene dönteni a gyermekkor homokjába, kiborítani belőlük az embereket, potyognának az ablakokon is, és nagy nevetés lenne mindenütt. Mosolyog is, hogy köszön az utcaudvarokban. Hátha így. Nem viszonozza senki sem. „Felesleges, így hiSbavaló, tanácsolják tovább, az építésvezetőt keresse ...” A kapások utcájában otthonos bejárókban, itt, a kereskedő soron bolthajtásos nagy
