Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

legfelsőbb szobájába, a legnagyobb Íróasztal elé, hogy aki ott ül, döntsön, mondjon igent vagy nemet.

Az ünnepek álma után ismét a reggelek: kapkodás, sietés, csengetés, mosdóvíz, tej, ugyanaz a ruhadarab, rohanás ugyanazon az úton. A nap világos része ugyanazon mozdulatok sora: el van foglalva a kéz, a láb, az értelem, ki van töltve az idő. De az est már lelassul, az éjszaka közepén már megáll az idő, az alvó gondolat ilyenkor a legbiztosabb, múlttól, jövőtől egyformán messze van. Ismétlődő változatlanság. Ez kezdi ki a reggeli ébredések félénk reményét.

Tavasz lesz, a vasrácsok között percekre beragyog a nap. Már megindul a föld, előtörnek a feltámadás színei, amikor megszólal az asszony:

— Ezzel a kérvénnyel csak ámítjuk magunkat, nem?

Néznek ki az ablakon, várják, hogy a levelek érjenek a párkány magasságáig, hátha a virágidő hozza meg a választ. Rövid nadrágban ülnek már a ház előtt, meleg van, az asszony ekkor írja fel a szoba falára: valamit tenni kell...

Ingerük a szavak a férfit, ha teheti, háttal áll a homlokfalnak: ostoba vád, önmagát ismétlő, ami néhány nap múltán már beletapad a levegőbe, és hallani is.

Vasárnap délutánokon ezután kertes házak utcáin sétálnak, naiv bizakodással várják, hátha szembejön velük a szerencse. Nézik a szigorúan zárt kapukat, az ablaktáblákat, a függönyöket, azontúl melegség, kedves szavak — szépnek képzelt világ.

— Mindenen kívül vagyunk — mondja az asszony —, legjobban ilyenkor látni, pihenés idején, kívül vagyunk a paradicsomon, kerítések, ajtók, ablakok, most ez a színfal... Csodás. Érdekes, hogy életünknek gyakran változnak a színfalai... Kóbor színészek élhettek így ...

— Akármiről szólsz, drámaként mondod ... Neked igazán semmi sem jó, most már a vasárnap is zavar téged. Most ezzel a nyugalommal próbálj azonosulni, erre gondolj most, ennek örülj, az emberi lélekben most béke van.

Nem folytatta, megérezte, elhűlnek köztük a szavak. Kétszer is végigmentek egy utcán, ösztöneik talán így keresték a szótlanságot, ha csak percekre is a megnyugvást

— vagy már új kényszer jött elő a kapkodó gondolatok göröngyén.

„Mi a teendő?” Válaszul a férfi Lenin egy tanulmányának címét írta a falra rajzolt nagy betűk alá.

Felderültek, semmilyen kis mosollyal nézték művüket, de ez is csak önámító időnyerés volt.

„Kakukk”, ez lett a harmadik sor a falon, valamelyik tanítónő írhatta oda napközben.

— Tudod, mit jelent ez? — kérdezte a feleség. — Idegenek vagyunk, valaki meg- sokallta a vendégséget, hisz tudod, a kakukk más madár fészkébe költ.

Ültek, sokáig nézték a falat, a betűk lassan összedőltek.

— Partra sodródtunk ismét, Jeromos ... Láthatod, ez a fal itt a zátony. Innen most hová megyünk?

— Valahová, valahová, valami lesz. Mindig történik valami, a csehek mondják így.

— Rosszul van beosztva az emberiség élete, Jeromos, ebből is láthatod. Képzeljük magunkat az első emberpár helyébe, talán az lenne igazságos, úgy kellene kezdeni mindenkinek, a gondtalanság kertjében. Persze nem a bibliai legenda szerint, valóságosan, előbb megtapasztalni a teljes bőséget, a teljes szabadságot... Tisztaságában látni a jóságot. Előbb a jó életet kellene látnunk, és onnan indulva a kiválasztódás, a jók erre, a rosszak amarra. Mert így nem tudunk viszonyítani, te napjában szónokolsz a szabadságról, a jövőről, a jólétről, az igazságról, s valójában sem te, sem én nem tudjuk e fogalmak jelentését, legfeljebb reméljük. Képzeljük. Akarunk valamit, amit sohasem láttunk vagy tapasztaltunk. És honnan is tanulhattuk volna...? A te apád és a hozzá hasonlók, akik semmi kis földeken gazdálkodtak, honnan is tudnák a szabadságot és az igazságot? És te és én honnan tudnánk jobban? Gondolkodtál már ezen? ...

Uram; ebben a szóban a borbély arca jött elő, így szólított mindenkit: uram. Az utolsó szótagot megemelte, hozzá apró rebbenő mosoly. Ondrej Spišiak, fodrász: Pánsky kaderník. A városban ő lett a tanár első borbélyismerőse.

Apró kis üzlet, három tükör, három szék, spanyolfal, innen néhány lépés a konyha, majd a lakás. Nyírás és borotválás közben ki-kiszaladt: pardon, pardon. Aztán visszaállt