Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
— Patetikus blöff... Eltépik a papírt, és kezdik az írást. Másnap ismét a lehetséges mozdulatok sora: reggeli csengetés, lavór, szappan, tej, ágyvetés, hálóing, ruha s futás. A férfi makacsságán törnek meg a mondatok, nem tudja magát beleélni a kérelmezés érzésébe. Hangyákként mászunk nagy fehér falon, gondolja az asszony, s közben erkölcsösök kívánunk lenni, s vigyázunk arra is, nehogy másokat sértsünk ... Mennyi idő az, amíg a hangya felér a nagy falon? Amíg az ember mozdulataiból lekopik a büszkeség, a szemérem, az alázat, amíg cselekvéssé alakul a gátlás? A kérvény végre csinos, óvatosság, indulat s remény munkálta fadarab: öntudatos pariaszlevél és kérelem — meghajlás. Személyes mosollyal viszi a férfi. Képzelete felderül: magaslatra gyalogol, a táskába zárt betűk egymáson hemzsegnek, aprócska vadállat ficánkol a kezében. Jó érzéssel megy, valamiféle elégtételt érez. Sokáig megy, húzza az időt, megjár tucatnyi utcát, figyelve nézi a bejáratok feliratait; kivárja, amíg érzései öszevisszaságában önmaga fontossága kerekedik felül. Mosolygós kisfiúvá szelídült a tanár, ahogy a szobába lépett, félszegen közelített a nagy barna asztalhoz. Szokatlanul nagy a helyiség. A titkárnő gömbölyű arcát hullámokban hagyja el a mosoly. Erősnek kívánt feltűnni a tanár, határozottnak, mégis kicsi lesz, alulról néz, a titkárnő combjai kitöltik az asztal közét. — Krásne, gyönyörű — mondják az asztal mögül. Felmagasodott, ahogy maga elé tette a kérvényt. — Jó, jól fogalmazol, csak kicsit haragos, néha mosolyogni is kell, Jerko, és a helyesírás, az — nevetésbe csomagolva ez is — osztályozni nehéz lenne, átírom, jó? — Anyanyelvi iskoláim vannak, a szlovákhoz idő kell. Amaz eltolja maga elől a papírt és könyökölve nézi a férfit. — Mi lesz tovább? — A nő mosolyát nézi, mereven feszülnek a szája körüli vonások; spanyolfal arc. — Itt van, elmondtad, a papír nem szalad el, Jerko. — Mi lesz a sorsa? — Hová rohansz? — Most is nevetéssel jönnek a titkárnő szavai. — Az iktató, ott kezdődik minden irat sorsa ... — De hisz ez kérvény ... — Beiktatják, felküldik, én itt beírom, újraszámozom, besorolom a napi postába, a dékán elvtárs megnézi, tájékoztatja a tanácsot, visszaadja nekem, én pedig lerakom ... — És tovább? — Tovább? ... Várni kell, lakásunk nincs, hisz ismered a helyzetet, szűkösen van a dékán elvtárs is, nem te vagy az első, nincsenek előadótermeink, most rendezkedünk. Itt van az én kérvényem is, ne félj, az idős tanárok sem laknak rendesen . . . — Akkor én vagyok a sereghajtó, a legutolsó. — Ezt ne vedd így, ugyanott állok én is, legalább nem unatkozunk... Nem olyan tragikus ez. Elmúlik egy hónap, reggelre már megfagynak a kisvizek, megjönnek a ködök, elmúlik Katalin napja, aztán advent, karácsonyra hazamennek és betakaróznak a szülőföld melegébe. Puha párnára feküsznek, s a párnán a megnyugtató gondolat: a kérvény ... Fennhangon, dicsekedve mondja a férfi: elindítottuk, megírtuk, elmondtuk a magunkét. Jeromos álmodik is a kérvény útjáról, toronynak látja a hivatalt, soksarkúnak, sokoldalúnak. S oda képzeli magát a papírhoz; kilépnek a fiókból, és mennek: asztaltól asztalig, majd ajtó nyílik előttük, más helyiség, itt is asztalok ... Kétoldalt mozdulatlan táj, fűzfák a vizenyők szélén, s a fák között is asztalok. Ahogy tovább megy, nőnek a termek, szaporodnak az asztalok. Olvassák el az írást, kérem. Mosolyogva mondja, szemében készség és kíváncsi várakozás ... Belenéznek, bólintanak, és továbbteszik a másik asztalra, és így mennek az 'álom végtelen idejében... Asztaltól asztalig, egyik teremből a másikba. Az egyik szobában rámosolyog a titkárnő is. Jeromos úgy érzi, emelkednek, enyhe szél csap az arcába, ahogy a májusi ünnepségeken, kezében remeg a zászlórúd, a zászló színe: fennkölt érzések... Persze a kérvény is egy sors bizonyossága, a gyengeségé, ismeri be keserűen. Én most gyengeségem zászlaját lobogtatom asztaltól asztalig. S szeretnék felérni a torony
