Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)
hogy a csengőt se hallják, a galambok repülését sem, oda mennek, ahol az ölelésen kívül minden más jelentését veszti. Az asszony számára az élet legkisebb köre ez, itt érzi magát biztonságban, de ez a szabadság állapota is, féltő gondolatai most csak kettőjükre omlanak... Bezárkóznak és kinyílnak: az élet örök mozdulata, a mozgás most életük ős-emlékeivel azonosul: a bölcső ringásával, kaszálással, hajlongó nevetéssel, riadt megfutásokkal, várakozások sóhajaival, rémült lapulásokkal... Bezárulnak és kinyílnak: az öröm csapkodása, halottsiratók égremeredő és ölbehulló kezei. Most nem lehetne őket elválasztani egymástól, egybeölelnek mindent, amit eddigi életük befogott a világból. ölelés utáni csend, most tájak jönnek elő testükből. Leheletük festi a színeket, minden nagyon szép: ismét otthon vannak, ki-ki a maga gyermekkori ösvényén... Délután bementek a városba, és rizottót ettek egy olcsó vendéglőben. — Valamerre mozdulnunk kell — ismételte az asszony hazafelé, kell találnunk valakit, valami hivatalt, ahol meghallgatnak. — A férfi körmeivel kocog a busz ablakán, sérti ez a tárgyilagos hang; ő nehezen zökken ki önmagából, most vízsodrás irányában úszik, hagyja, vigyék a hullámok. Hazamentek, elsötétítették az ablakot, bekapcsolták a rádiót, ős próbálták újratapintani a nemrégi ölelés melegét. Az este már más volt. Pedig a férfi történelmi jelentőségűnek vélte mai együttlétüket, mert az igazságos megbékélés pillanata is volt. — írtál már kérvényt? — kérdezte az asszony váratlanul. Falra meredt a iérfi árnyéka. — Nem — s nézett értetlenül; az idő más rétegébe lökték. — Csak azt tudom, minden kérvény azzal kezdődik: alulírott... A mi családunkban folyton kérvényeztek valamit, de mindig mással íratták, jegyzővel, tanítóval, pappal... De miért kell ez? — Kérvényt kell írnunk ... Öltözni kezdett az asszony, keze s lába belevillogott a félhomályba. A férfi most a kombiné csipkés szélén indult el, s körkörösen haladva állandóan egy szóhoz ért: alulírott... Puhatestű állat a szó, idegen, ellenszenves. Az időt rántja szeme elé, a gyermek és ifjúkor nehéz terhű égboltját: s azon emberek, rendelkezők, hatalmasak, büntetők — arcuk összefolyik az istenével. Az ilyen magassághoz csak kérelemmel lehettek: alulírott... ..Nagyságos Uraimék! Alulírott... keresem az uramat, három éve hajózott Amerikába, azóta nem adott magáról hírt, aki látta valaha is, huszár vót, görbék a lábai...” Anyai nagyanyám évszakokkal forgó siráma. Ezután apám szeme meredt a magasságra: „Tekintetes Főjegyző Űr! Alulírott... Kérem, részesítsen engem valamilyen munkában...” „Tekintetes Postamester Úr! Alulírott... Alázatosan kérem, részesítsen engem valamilyen postai munkában ...” „Nagyságos Vezérigazgató Úr! Alulírott... Alázatosan kérem, hogy a magyar vasútnál részesítsen engem valamilyen munkában... Magyar a magyarért!...” A férfi már szeretné abbahagyni ezt az emléksort, s valami melegítő pontokhoz dőlni. Nem lehet. Akármelyik sorshoz ér is, azonos képek táncolnak elő: templom, éneklés, föld, istenképe, háború és kérelem a megmaradásért. „Méltóságos Ezredes Űr! Alulírott... alázatosan kérem, engedjék haza az uramat Erdély visszafoglalásából, közhonvéd ő csak, leesik a hó, és a föld takarítatlan...” Hány ilyen kérő sírása volt anyámnak? Abban az évben venyigéjén maradt a szőlő; farkasszemet néztek a novemberi hóban. „Nagyságos Ezredes Ürl Alulírott... Alázatosan kérem, engedjék haza az uramat Bácska visszafoglalásából, közhonvéd ő csak, nincs aki learasson ...” „Nagyságos Parancsnok Űr! Alulírott... Alázatosan kérem, parancsolja haza az uramat Oroszország elfoglalásából, közhonvédként van ottan, ez már a második nyarunk nélküle... Hiába írok kérvényt
