Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Kozma Szilárd: Szólam (vers)
KOZMA SZILARD Mintha hó-gesztus az időrács mögött egy bódult évszak-ár után — talán egyensúly-igézet a szellem didergő állomásain, fekszel lanyhán az űrből visszarendelt talpfák derekán, amíg farakások között bolyong felhő-szántó két szemed. És amint kék vizekre hajló futamok feszítik szívednek a kérdő szavakat, hozzád ér a ráncok vászna mintha álmaidhoz értene, mérce araszolhat így a gerincoszlopon, — nincs itt már ki földerítene. Zsába-gyötrő gondok fűződnek végtelen sorrá, tárnák csöndjén só virágzik s kő szájakból kifordul az álom, csak kedvesed szemében kap lángra még az otthon tüze néha, játszik, dobál — bár ellephetne újra, ne csak tapogatna tétován. Aztán újabb abroncs feszül a szemre: láthatár — A tenger partján csontváz-fejedelem integet; egyetlen robot recseg minden állomáson, ... jaj, mi készül odakint az utcán: hajóroncsokkal egy ütközet. Bármihez nyúlsz ezentúl, ujjaiddal meg nem értheted; bár virágokból állíthatsz még katonát homokbuckák között nem találhatsz halálodnak ágyat s szerelmednek új hazát. Szólam (Csíki Lászlónak]
