Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - Dobos László: Sodrásban (regényrészlet)

Dobos László SODRÁSBAN (VII.)

Megérezték a boldogságot, egy pillanatra, idejéről nem tudnak számot adni: talán esténként, ahogy távolról nézegették a kastélyt, vagy ,sűrű éjszakákon, amikor a vasrácsos ablak és a méteres falak biztonságában járták álmaikat. Sugárzó lehetett mosolyuk is, ahogy az első vendégeket fogadták a barokkos boltívek alatt. Mozdulataiknak, cselekvéseiknek még nem érezték a súlyát, nem tudták a megélt idő Jelentését sem.

Szeptember volt. A valamikori kertben ágyást csinált az asszony, félkörben tépett aljú gazdátlan fenyők:

— Ez lesz a virágos, majd tavasszal.

Mosolya, szeme lelkendezett.

— Neked adom a kastélyt — viszonozta a férfi.

— Nagyvonalú vagy, lehettél volna kijevi fejedelem is. — Alulról nézte a férfit, beletúrt a földbe, morzsolta ujjai között, ősi mozdulat értelmét kereste. Mostani életükben ez a marék föld bizonyosság, játék, fizikai cselekvés lehetősége. Könnyítés.

— Adománylevelet is adok — közeledett a férfi.

Talán a vasárnapok kezdték ki a gondtalanság pillanatait. A teremtés hetedik napján Mole néni húslevest főzött. Sokillatút. Ellenségük lett az étel párája. Kúszva indult feléjük, előbb a falak alján, a nagyfolyosón már érezni lehetett a paradicsomos káposztát is, léghuzat csapta arcukba az otthoni konyha ünnepi illatát. Erősödő hullámokban jött. Nagy tál étel gőzölgött eléjük, az asszony már nyúlt is a merőkanál után ...

Víz, hús, só, petrezselyem, sárgarépa, bors, paprika, karalábé, ennyi minden kell egy jó leveshez, számolta magában. Igen. így emlékezem, persze ez csak rémlik, s harangoznak is, az ablakon ismerős kutyafej bámul be, a Fillér, de az is csak sejtés... Ügy látszik, mindennek meg kell tanulnom a képzelt alakját is. Ez pedig sok mindent valószínűtlenné tesz.

Az ágyra kuporodtak, és onnan nézték a vasárnapot.

— Itt most kellemes, ugye? — kérdezte a férfi.

— Háát, vagyunk. Egy vaságy, ez mindenünk, ennyi a sajátunk, az ablak, a falak, a tető valaki másé.

— Az a filozófus görög egy hordóban lakott, és kibírta.

— Nem nagy a különbség, a vaságy most a mi jelképünk is, ez most életünk vaskora, nem? A legrosszabb az, hogy nem tartozunk senkihez, Mole nénihez Is csak úgy, ahogy a fenyőfákhoz, a fenyőfákhoz is csak annyira, mint közvetlen környezetünkhöz ... Semmit sem birtoklunk. Ennek örüljek? Te persze más vagy, ha egy körömnyit is javul a helyzetünk, győztesen érzed magad, te valahogy éhezed a győzelmeket, az Ilyen hajszálnyi nyeréseket is ...

Hallották, ahogy a galambok berepültek a nagyfolyosóra.

— Nagyon jól tudod — kezdte emelt hangon a férfi —, hogy „vagyunk” alapon nem lehet élni. „Vagyunk”, ez így céltalanság, ez, ez így buta elernyedés. Hányszor mondjam még, hogyan bizonyítsam, ennek az eszmének pillanatnyilag fontosabb gondjai vannak, mint a mi nyöszörgésünk, nem állhatunk a sor elejére, mert nem a mi helyzetünk a legrosszabb, nem a mi keservünk a legnagyobb. Ezt beláthatod. Gottwald elvtárs szó szerint ezt mondja: .. nem szabad, ahogy Lenin és Sztálin tanítják — a sikerek