Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói (elbeszélés)
— Kínában már járt! — szóltam közbe. — Te hallgass, neked ehhez semmi közöd! — Hogyne volna! Hiszen a leendő apámról, illetve nagyapámról van sző! Összevesztek. A végén mindkettőjüktől kaptam egy nyaklevest. Rudi — ettől függetlenül — másnap este beállított. A perpatvarból, amit okozott, mit sem sejtett. Sietett kiosztani minket. Engem három bélyeggel — mindhárom megvolt már a gyűjteményemben —, anyámat és nagyanyámat milánói vegyes cukorkával. — Nesze! Edd meg! — csúsztatta elém a cukorkát anyám a nagy ebédlőasztalon. — Én már rá sem tudok nézni. Csak nagyanyám szopogatott egy szemet illendőségből. Később ő is ráunt. Ezt abból vettük észre, hogy a milánói vegyes cukorkát mozsárban megtörte, és kiszórta az ablakpárkányra a madaraknak. De nem sokáig váratott magára az idő, amikor a milánói vegyestől a madarak is viszolyogni kezdtek ... A két asszonyon — anyámon és nagyanyámon — eluralkodott a teljes tanácstalanság. S a textilgyár gépei még mindig nem voltak felszerelve, Rudi még egyre járt hozzánk! A végkifejlet egy szörnyű napon —- amikor úgy nézett ki, hogy szülővárosom polgárai egytől egyig elhatározták a másvilágra költözést — következett be... Anyám fáradtan jött meg, de minduntalan visszahívták a „boltba”. Késő este vetődött véglegesen haza, ráadásul vacsora sem volt. Nagyanyám aznap a városi dalárdában próbált. („Nem fogok köztetek megposhadni!”) Korgott a gyomrunk az éhségtől. Anyám kiment a spajzba, s gyors leltározás után a tocsnyinak nevezett ételkülönlegesség mellett döntött. Máris hántotta a krumplit, s engem sem kellett a fokhagyma tisztítására biztatni. — Pucolj, kisfiam, elegendőt, nem baj, ha büdösek leszünk! Úgy sem jön hozzánk ma senki! — mondta anyám. Azután, hogy Rudira gondolt és elborult ar arca, hozzátette: — Legalább is nagyon remélem! — Meghántotta a burgonyát, s még komorabbá vált. — Ha van isten! — toldotta meg vészjóslóan az egészet, és elővette a burgonya- reszelőt. Éles csengetés verte fel a házat, s nyomban utána egy éles sikoly. — Hát nincs?!... Megjött Rudi, és anyám megreszelte az ujját. — Engedd be, és hánts meg még néhány krumplit! — parancsolta anyám, látszólag megadva magát sorsának. Beengedtem, s végezvén a krumplihámozással, beültem Rudihoz az ebédlőbe, nehogy elunja magát. Odakint anyám hozzáfogott a tocsnyisütéshez. A házban mennyei illatok terjengtek. Ebbe az illatba robbant be nagyanyám. — Hah, mit érzek! — kiáltotta táguló orrlikakkal. — Az éneklés mindig elősegíti az emésztésemet — és üdvözölve Rudikát, sietve az asztalhoz telepedett. Megbotránkozva néztem rá. Sohasem volt baj az emésztésével. Felugrottam, és rohantam a tányérokért... Ideje volt... Anyám kisvártatva hozta az első hat darabot. Oh, be gyönyörűek voltak azok a tocsnyik! Illatozók, barnapirosak, csipkésszélűek, formásak, nem túl vastagok. Egyszóval olyanok, amilyeneknek a tocsnyiknak lenniük kell. Csak beszélni nem tudtak! — Was ist das? — kérdezte nagyanyámtól Rudi. — Tocsnyi! — válaszolta nagyanyám Rudinak tömören. — Rudika még sohasem evett tocsnyit — fordult anyám felé. — Nocsak, Editkém, kínáld meg előbb a vendéget! Anyám szó nélkül Rudi elé helyezte a tocsnyikat, azután kiment a konyhába, folytatni a sütést. — Sehr gut — mondta Rudi zsíros szájjal és zsíros mosollyal. — Ich danke! . Volt tocsnyi, nincs tocsnyi! — Ich bitté — kérte el magának Rudi a másik tányért, amit anyám behozott, pedig azon már hatnál jóval több tocsnyi volt. Nyeltünk egyet nagyanyámmal.
