Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói (elbeszélés)
Anyám vállat vont, és elhagyta a szobát. A harmadik tányért már nem Rudi elé, hanem az asztal közepére helyezte. Az ajtóból visszanézve jól láthatta, hogyan nyúl Rudi a tocsnyi után. Rudi a negyedik tányér behozatalakor sem hagyta magát zavartatni. Maga elé húzta ezt is, és zsíros mosollyal folytatta a falatozást. Nagyanyám arcára ráfagyott az udvariasan kinálgató mosoly. A lámpafényben kissé sápadtnak tűnt. Ügy éreztem, éhségemben leszédülök a székről. Anyám Rudi háta mögé állt, és az ujján számolva mutatta: összesen negyvenkét darab tocsnyit sütött ki és tálalt fel. — Több nincs! — mondta, és leült az asztalhoz. — Mit fogunk enni? — kérdeztem. — Majd elválik... — csitított anyám. Hát elvált! Este tíz után, amikor Rudi elment... Némán tömtük magunkba a zsíroskenyeret hagymával, csak nagyanyám tett fölösleges megjegyzéseket. Tudniillik, hogy milyen közönséges, alpári ételt fogyasztunk. Kocsismódra! De a hagyma neki is úgy sercegett a foga alatt, hogy öröm volt hallani. Amikor anyám lenyelte az utolsó falatot, előbb rám nézett, majd nagyanyámra, azután ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: — Ha Rudi csenget, többé nem vagyok itthon. Nem akarom látni! Le fogtok tagadni! — Igazad van! Éhen halnánk mellette! — álltam a pártjára. Nagyanyám egy szót sem szólt. De becsületére legyen mondva, ő volt az első, aki Rudi legközelebbi látogatásakor — kaput sem nyitva — az ablakon szólt ki, s azt állította, hogy anyám koporsót ment „kiadni”. Jenő, anyám második udvarlója, hivatalnok volt, s — mint később hallottuk — hamiskártyás. Ráadásul állandóan a visszeres lábát mutogatta. Azonkívül bandzsított. Kancsal tekintetével, mely hosszú orrával egyetemben rendkívüli ravaszságot kölcsönzött egész arckifejezésének, végigpásztázta a szoba valamennyi sarkát és a berendezési tárgyakat. Visszeres lábával berohangálta a ház összes helyiségét, s közben ügyesen leltározott. Majd („Jajdeelfáradtam!”) letelepedett az asztal mellé, zsebéből kártyapaklit húzott elő, és az egész családot terrorizálva elindította a játékot. — Ne menj hozzá! Hamarosan nyomorék lesz a lábára! — óvta nagyanyám Jenőtől anyámat. — Kártyabarlanggá változtatja az otthonunkat! — intettem én is, jól sejtve, hogy az ekkora vehemenciával űzött kártyázás nem lehet csupán ártatlan szienvedély. — Elegem volt a betegápolásból! — adott anyám igazat nagyanyámnak. Nem így nekem, aki még nem számítottam felnőttnek. — A kártyázásról meg még beszélünk. De nem beszéltünk róla. Nem jutott rá idő. Ha Jenő beállított, máris abbahagyatott velünk csapot-papot és leültetett kártyázni. Belebandzsítva lapjainkba, állandóan nyert. Egy-egy számára sikeres parti után felugrott, összedörzsölte a kezét és végigszáguldott a lakáson. — Ezt is eladjukl Meg ezt is! Meghökkenve néztünk össze ... Az utolsó megnyert parti után ismét felugrott, és visszeres lábával újbői yégigdübör- gött a lakáson. — Lehet, hogy a házat is eladjuk! Kezdett nekünk a dolog nagyon nem tetszeni... — Itt nem lesz vásár, nem adunk el semmit! Itt minden az enyém! A ház is! Édesapám a halála előtt — a berendezései egyetemben — rám íratta. Nagykorúságomig itt egy vázát sem lehet elmozdítani. S azután is csak az én engedélyemmel! Kancsal tekintetét előbb rám, majd az asszonyokra gurította. — így van! — mondta anyám. — Szentigaz! — kontrázott nagyanyám. Kézcsókolomja után többé nem láttuk. Illetve csak elvétve, az utcán. Később már ott sem. Hamiskártyázási ügyei miatt leültették. — Hálával tartozol a fiadnak! — mondta nagyanyám anyámnak. — Megmentett egy érdekházasságtól. Azonkívül úgy viselkedett, mint egy igazi férfi. Megvédte a vagyonát!
