Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói (elbeszélés)
— Jól! Menj csak! — suttogta apám. Mire anyám kiszolgálta a „vevőit” és hazaért, apám kiszenvedett. — Most mehetek a boltba! — szakadt ki szegényből, és elsírta magát. Nagyon szerettem apámat, úgy, mint őt, azóta sem tudok szeretni senkit. Talán azért, mert mindenhez értett, amihez én nem. Fúrt, faragott, barkácsolt, fütyült, célbalőtt, és kitűnően rajzolt. — Nesze! — szólt ki a másik szobából. Kezében rajzlapot lobogtatott. — Nézd meg, figyeld meg jól, azután égesd el! Nehogy elkapd a betegséget. Egy tüdőbeteg a családban bőven elég! Egyetlen rajzát sem égettem el. Apám jó alakú, kreol bőrű, fekete hajú ember volt. Amolyan filmszínésztípus. Szépségét a koporsóban is megőrizte. Kár volt eltemetni és átadni az enyészetnek. Én a legszívesebben bebalzsamoztam volna, hogy a nagyszoba egyik sarkában tartva őt, msgbeszélhessem vele kamaszkorom bonyolult problémáit. így hát nem csoda, hogy az anyám özvegysége alatt fel-feltűnő udvarlókat heves ellenszenvvel fogadtam. Szándékosan beszélek udvarlókról, nem pedig vőlegényekről, mert mindvégig udvarlók maradtak. A vőlegénységig csak egyikük jutott el. Sorrendben az első a cseh mérnök, Rudi volt — városunk híres textilgyárának elavult gépparkját próbálta felújítani. Magyarul ugyan alig beszélt, de tudott németül — s ez a tény nagyanyám előtt nagy plusznak számított —, a csehet meg én értettem, így mondandóját buzgón fordítottuk anyámnak. A fordítás minősége, valamint tolmácsi működésünk színvonala fölött anyám megsemmisítő kritikát gyakorolt: a hosszú estéken egyszerően elszunyókált. De Rudi nem volt sértődékeny. Egyre sűrűbben jött, el nem mulasztva nekem bélyeget, anyámnak és nagyanyámnak milánói vegyes cukorkát hozni. — Skót! — figyelmeztettem anyámat. — Ha hozzámégy, fogunkhoz kell verni a garast. Jártam az édességboltban. A milánói vegyes cukorkánál olcsóbbat jelenleg nem gyártanak! — Ha csak zsugori volna! De kövér is! — sóhajtotta anyám, aki maga sem volt elragadtatva Ruditól. — S beszélni sem tudok vele! — Nem tesz semmit! — ütötte nagyanyám a vasat, akinek roppantul imponált Rudi mérnöki diplomája és német Nyelvtudása. — Amikor apádhoz hozzámentem, egy szót sem tudtam magyarul, ő meg egy szót sem németül. És milyen jól megértettük egymást! Még az Üdvözlégyre is megtanított. Igaz, egy kukkot sem értettem belőle, és nagyon sokáig a „malaszttal teljes” helyett mindig azt mondtam: „Mária az asztal alatt”. De valahogy nem bánta, sőt, egyre vidámabb lett tőle, s a továbbiakban elbolondoztuk a nyelvleckét. — Az más! Te szeretted apámat! — vágta rá anyám. — Óh, szegény Dezsőkém! — sóhajtott nagyanyám elérzékenyülve. — Ahhoz nem férhet kétség! — Hát én is szerettem Ferit, az uramat — mondta anyám dacosan, és elnézett nagyanyám fölött. Isten tudja, mit látott ott. Talán apámat — udvariókorában — és önmagát, amint beszállnak városunk egyetlen taxijába, és megszöknek a szomszédos mezővárosba. Apámnak kompromittálnia kellett anyámat, mivel szegény származása miatt nem akarták hozzáadni. — Gondolj a gyerekre, hogy világot láthatsz, és menj hozzá! — Menj hozzá te! Te németül is tudsz! — Vedd tudomásul, hogy szívesen hozzámennék! Ha megkérne! Sajnos, ilyesmiről szó sincs! — De nagymama! A korkülönbség ellenére?! — Majd hozzá fiatalodnék! És elmennék vele Kínába! Gépszerelni! — Legalább megszabadulnék tőled és a zsarnokságodtól! És végre kifesthetném a konyhát! — mondta anyám, nagyanyám balul végződött dagasztási kísérleteire célozva. — Ez a hála, amiért vezetem a háztartásodat? Amiért cselédeskedem?! Ezzel a kézzel?! — Nekem ne mutasd a kezedet!
