Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Ardamica Ferenc: Anyám udvarlói (elbeszélés)
ANYÁM UDVARLÖI Ezerkilencszázötvenben, Szilveszter előtt egy nappal, meghalt az apám. Másnap, épp a születésnapján, ott feküdt kiterítve a nagyszobában. Anyám ekkor már néhány hónapja dolgozott, a városi temetkezési vállalatot vezette. Az „állást” tulajdonképpen anyai nagyanyámnak ajánlották fel. Nagyanyám, gúnyos fintorral az arcán, be is ült a temetkezésbe: egy napra. A száradó koporsók hangos pattogása miatt tovább nem bírta. A gúnyos mosoly már az első órákban lefagyott az arcáról, sápadtan, hideglelősen tért haza, és egy „te mégis fiatalabb vagy, erősebbek az idegeid” kíséretében „nagylelkűen” átpasszolta a gyászos helyet anyámnak. Anyai nagyanyámról még annyit, hogy állás után való kilincselését tovább folytatta egészen haláláig. Mégsem talált megfelelőt, mégsem sikerült elhelyezkednie soha. A háztartásunkat vezette, s közben igyekezett elsajátítani a főzés tudományát. (Megboldogult nagyapám, a kitanult cukrász és szakács mellett ilyen gondjai nem voltak.) Különösen a tésztafélékkel birkózott nehezen, s többnyire sikertelen kelttészta-, nokedli- és sztrapacska-kísérletei után felpaprikázva rohant el felkeresni a munkaügyi osztályt. Bízvást merem állítani, hogy akkoriban ő lehetett az éppen soros munkaügyi előadó réme. — Mit intéztél? — kérdezte ilyenkor anyám udvariasan. — Jóformán semmit! Feljegyezte a nevemet! Holmi nyelvi nehézségeket emlegetett. Nyelvi nehézségeim — nekem! De megkapta a magáét: először németül kezdtem hozzá beszélni, azután angolul, majd franciául folytattam. Bámult rám, mint borjú az új kapura! Az eszperantóhoz sem konyított... Hát azt tudja-e, kérdeztem meg tőle, mi a fenének végeztem én el Becsben a Kereskedelmi Akadémiát? ... Csak a vállát vono- gatta ... Megmutattam neki a jobbkezemet! Anyám ennél a résznél mindig felsőhajtott, s tekintetét a plafonra emelte. — Látja, kedves, ezt a kezet? (Kedvesnek szólítottam, pedig csak egy rüfke!) Ez egy gyorsíró-világbajnok keze! Valamikor lefényképezték! A fényképet világlapok közölték a címoldalon... S ezzel a kézzel — dramatizálta tovább nagyanyám a mondandóját — ezzel a kézzel kell nekem tésztát dagasztanom! Anyám újból a plafont, én pedig a falat néztem: ragadt a tésztától, amit a délelőtt folyamán hozzávágott. — Ne bántsd! — mondta nagyanyám mintegy mellékesen. — Ha megszárad, sokkal könnyebb levakarni. A tésztamaradványok különböző helyekről való eltávolításában nagy gyakorlattal és szakértelemmel rendelkezett. Hogy hogyan lett belőle a gyorsírás világbajnoka, már kívülről tudtuk: rengeteg hegyesre faragott ceruzával állított be a versenyre. Amíg a többiek sűrűn törő ceruzahegyeiket faragták, ő félredobta a kitört hegyűt, s másik után nyúlva folytatta az írást. A koporsók pattogásától, recsegésétől eleinte anyám is riadozott. Azután megszokta. De a munkaidőn túli szolgálatot, melyet a vállalat úgysem honorált, ha csak tehetette, otthon tartotta. Szilveszter előtt egy nappal, késő délután, vevők csengettek be hozzánk. Anyámnak már reggel óta nem tetszett apám állapota. — Jól vagy? — kérdezte aggódva. Ardamica Ferenc
