Irodalmi Szemle, 1984

1984/3 - Poór József: Sötét nappalok (elbeszélés)

mát jelezte. Erre számított most a legkevésbé. Mert ha valaki a déli fal tövébe pillant, ott csak egy üres hegedűtokot lát.

Csak nem erőszakosan — gondolta magában Kálmán úr —, csak semmi ellenkezés, csak csöndesen ráhagyni és eltussolni a dolgokat.

Ami most következik, az Kálmán számára egy unalomig ismert jelenet megismétlődése.

Bálint józanabb pillanataiban ugyan emlékszik a történtekre, sőt még nevet is rajtuk, azt viszont nem hiszi el, hogy ő beszél a képzelt jelenlevők nevében is.

Bálint csontos ujjai megtorpantak a csillogó, lakkozott deszkalapon, a kékpulóveres úr meg a kérdező felé fordult, s így válaszolt:

— Nem. Úgy tudom, a sárga villamosok ballagnak, sőt cammognak. Te meg mit keresel itt?!

— Tömöttek és rossz szagúak a sárga villamosok — panaszkodott a suhanc, miközben a hátára feküdt. — Télen megfagyhat bennük az ember.

Egy szál virágot húzott ki az ingéből, és megszagolta.

Ezt a mozdulatot Kálmán már ismerte. Hirtelen felötlött benne, vajon mi lenne, ha egy teljesen személyes természetű dologra irányítaná lakótársa figyelmét.

A kékpulóveres, fehéres-sárgás hajú öregember tehát hitetlenkedni kezdett:

— Sohasem szóltál a fiadról, azt hittem ez idáig, hogy legalább annyira egyedül vagy, mint én — fordult Bálinthoz. A megszólított kopaszodó ember elmélázott.

— Fiam?! Persze... — majd egy ideges kézmozdulattal kitépte magát kábultságából, a homlokára bökött, s felkiáltott:

— Még hogy a fiam, a csudát!

Mindketten a fal mellé pillantottak, ahol az imént még a suhanc hevert.

— Ez meg hova lett? — kérdezte csodálkozva Bálint.

Kálmán, aki az öreg postásnő szerint „szintén úri ember”, ujját a szájára szorítva pisszentett. A pisszentés éles volt, fület metsző-sértő. Ám Bálint nem hallotta.

— A suhanc helyén — kiáltott fel — egy madár tollászkodik. Egy piros madár, s csőrében tartja a virágszálat, melyet az előbb a hosszúhajú szagolgatott.

Bálint szája széle legörbült. Karját a fejéhez emelte, majd tehetetlenül széttárta, végül egymásba kulcsolta ujjait. Kétkedve gondolt egy húszéves, egy sosem-volt sudár legénykére, aztán hitelt adott képtelen gondolatának:

— Hol vagy, fiam? Miért lettél madár, piros madár, fiam?!

Tenyerébe fogta a madarat, melynek csőréből földre hullott a virágszál.

— Vizet adok a madárnak meg a virágnak — készségeskedett Kálmán úr, mert látta, hogy a kis kitérő után ismét a régi, ismert jelenet folytatódik.

Bálint az ablakhoz rohant s félrerántotta a függönyt.

— Mennek — kiáltott fel megkönnyebbülten. — A sárga villamosok rendszeresen jönnek-mennek.

A függöny visszacsúszott az ablaküvegre.

— Képzeld, mennek — mondta újra Bálint. Szemét lehunyva halkan kuncogott.

— Ballagjanak csak — válaszolta lakótársa. Kezében egy pohár vizet tartott. Bálint szeme ekkor rémülten összehúzódott, beszűkült, arcán a meglepődés és a félelem nem mindennapi keveréke jelent meg.

— Ká — á — á — Imán!

Kálmán Bálinthoz fordult, majd a bajtárs lendülő mozdulata után, a mutatott irányba nézett.

— A fal mellett ismét megjelent a suhanc, kezével a levegőt markolássza, a feje helyén egy piros madár fészkel — tolmácsolta felindultan Bálint.

Kálmán, kezében a vizespohárral, előbbre lépett. Ahogyan közeledett a jelenéshez s belépett Bálint látóterébe, a madár látványa szertefoszlott a képzelődő szeme előtt, s a hosszú hajú suhancnak ismét helyén látta a fejét. A fiatalember leheveredett a fal tövébe, s szólni készült. A kékpulóveres, mintha látta volna szándékát, mintegy tiltakozásként, vagy hogy elejét vegye a vitának, indulatosan felkiáltott: Vis maior, vis maior, semmi vis maior!

A roham most már a teljesen megszokott formában bontakozott ki. Kálmán előre tudta, mit fog még látni s hallani Bálint, és mit fog még elmondani a saját maga és a mások nevében.