Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Poór József: Sötét nappalok (elbeszélés)
— Tinéktek — mutatott a suhanc az öregekre — ez a béke látszata. Titeket itt felejtett a halál?! A kopaszodó ember (olvasott volt, még most is falta a könyveket, hetente átlagosan kettőt; megtörtént az is, hogy újbői belekezdett a tegnapelőtt befejezett regény élvezésébe, s megjegyezte, hogy nem érti, miképpen lehetséges az, hogy ezzel a remekművel még nem találkozott), a kopaszodó ember kinyitotta az ablakot. Beröpült a piros madár, s rátelepedett Bálint csontos vállára. Fejét a szárnya alá dugta. Bálint az ablak tükrében megpillantotta a vállán ücsörgő, fej nélküli galambot. Agyában lázas, lüktető képsorok keltek életre, ijesztő rémgondolatok cikáztak, mennydörgések, légkalapácsok dübörögtek. — Ne — e — e — em! — ordított fel kétségbeesetten. — Nem én haraptam le a fejedet! Én, én ... — Negyven éve volt! — csattant fel Kálmán hangja. — Negyven, érted?! Bálinthoz lépett, megrázta a vállát: — Negyven éve már annak! A kopaszodó ember összeroskadt. — Azt hittem — dünnyögte —, hogy kitört a világháború. A suhanc elővett egy gitárt, megpendültek a húrok. A virág idegen nyelven szólt, s lágy éneklésbe kezdett. — Virágének? — kérdezte kísérletképpen Kálmán. — Ballada — mondta a kopaszodó. — Mondom, hogy balladát énekel, érzem a dallamból ... — Véres vagyok — szólt aztán a galamb szerepében a volt katona. Bálint fejében összezavarodtak a szavak, fogalmak: virágszál, gyermek, dal, halál, autóduda, szorongás, sárga villamosok ... A suhanc monoton, dörmögő hangja sajátos dallamot követett: sötétség hull a fél világra, orvosság sincs a csalódásra ... Merített egy pohár vizet, mosni kezdte a madarat, hangja közben tovább döngött: sűrű sötétre ébred a hajnal, holnap nem jön a reggel... Mosta a galambot. — Vagy holnap fehér galambok lepik el a világot?! Felállt, az ablakon beömlő fény felé fordult. Vetkőzni kezdett. Ledobta magáról az utolsó ruhadarabot is, s ott állt mezítelenül. Aztán elindult. — így indult valamikor az ember — szólt Bálint. — így, mezítelenül, szorongással, félelemmel, baljós előérzettel, riadalommal, ostobaságokkal. Megszülettem és bűnösséget örököltem?! A galamb vette át a szót, énekelt. Bálint fejében tombol az őrület. Eleven, vörös nyers húst lát, majd hirtelen elönti a szerelem ábrándos, bódító érzése. — Miért olyan bús az éneklő hang? — kiáltott fel. — Hol a szerelem? — riadt meg ugyanakkor a gyorsan elillanó érzés emléke... — Mi ez itt megint? Csontok, csonthegyek, őrültség, hiszen itt béke van, ott a bizonyíték, most csörrent a kanyarba beforduló sárga villamos; szélhámosság, hol van már a múlt?! — Aztán a galamb nevében énekelt tovább. — Csendet, az úristenit! — tört ki dühösen Kálmán. — Csak mi vagyunk itt ketten! Hányszor fogjuk még eljátszani ezt az egyfelvonásost?! A tehetetlenség és a tanácstalanság mérget forralt Kálmán fejében, s magán csak annyira tudott erőt venni, hogy szitkozódását elfojtva hadarta: a beleimen jön ki már, a beleimen ez az átkozott állapot. El kellene kergetni ezt a gyáva hosszúhajút, ezt a vádlót! Hát engem nem kísértenek az emlékek, a világháborúk?! — Hallod a hosszúhajút? — kapaszkodott Kálmán mondatába Bálint. — Nem! Soha nem is fogom! — De most hozzád szólt! Azt mondja: Mit hallok?! A kékpulóveres megfogta homlokát, megdörzsölte a szemét, hunyorított; a fal mellett természetesen nem látott senkit. — A sárga villamosok megálltak, piros madarak lepik el a teret — mondta, most már a legvégsőkre is elszántan Bálint. — Az emberek az állatkákat riogatják! — föllépett az ablakpárkányra. Lenn az utcán megállnak és csoportba verődnek az emberek.
