Irodalmi Szemle, 1984
1984/3 - Poór József: Sötét nappalok (elbeszélés)
SÖTÉT NAPPALOK Kálmán úr lehunyt szemmel, szilárdan megvetett lábbal állt az ablakpárkánynál a széthúzott, megsárgult függönyök között. Izgatta, ha felnyitja szemét, pillantása merre irányul, mire éhes tulajdonképpen tudata, vagy általánosságban mondva, mire kíváncsi. Mikor szemhéja felnyílt, először az úttestet pillantotta meg. Kinyitotta az ablakot, és letekintett a harminc méteres mélységbe. Odalent nyüzsgött, mint megbolygatott hangyaboly, az embertömeg, villogtak a reklámok és a közlekedési jelzőlámpák színes fényei. Gépkocsifékek csikorogtak, csörgések, zúgások hallatszottak, metsző sípszó hasított a zaj kellős közepébe. A sok különféle hang egyetlen morajlássá olvadt össze. Indulatosan csapta be az ablakszárnyakat, s ideges kézmozdulattal elfordította a zár- szerkezet megzöldült rézkilincsét. Fölindulása fokozatosan csillapult, mert újra eltöltötte a biztonságérzet. — A sárga villamosok — szólalt meg sajátos színezetű hangján —, ott lenn az utcán rendszeresen járnak a sárga villamosok. Helyére húzta a függönyt, eligazította ráncait. — Mennek és mennek — fordította emígy a szót, még mindig a járművekre gondolva, de olyan hangsúllyal, hogy már elég a felesleges szószaporításból. Egy kopaszodó úr, Bálint, Kálmán lakótársa (egymásra utalt emberek voltak), megfellebbezte a hallottakat: — Ballagnak — mondta. A „ballagnak” szót kimondó ember kissé meghökkent és elgondolkodott. Kézfejét az asztal lapjára fektette, elvonultatta ujjait a fényes, lakkozott deszkalapon: előbb „mennek”, majd „ballagnak” felfogásban. A kísérletet csak időhúzásnak szánta. Életét megfellebbezhetetlennek és szükségszerűnek tartotta. Tudatában egy napon múlt idejűvé vált az idő. Minden csak volt, a jelenben csak ködös, körvonalazhatatlan jellegű lebegéssé vált a léte, s a jövő számára alig támadt gondolata. Tudatának leépülése hosszadalmas, föltartóztathatatlan folyamat volt. Idegrendszere védekezően falat állított saját maga és az őt körülvevő világ közé: a környezetből felvett információkat alaposan megszűrte, s gyakran eltorzította. Most már csak a múlt viharai dúlnak, ismétlődnek meg benne, hézagos emlékezés formájában. Az egész ember csak gépies létezésben, hűvös, közönyös megfigyelésben, magába fordultságban, s a vele szemben valamikor elkövetett igazságtalanságokkal való küzdelemben nyilvánul meg. A múlt olyan félelmetes és sötét ellensége, hogy hűvös árnyékával a jelenét is elsötétíti. A kék pulóveres, ősz hajú úr, Kálmán, mozdulatlanul meredt maga elé. Haja huszonéves korában fehéredett meg, most sárga és zsíros. (... a fene egyen fenét! — pattogott, mert fiatalságát, erejét, hajdani könnyedségét már csak álmodta, és csalódott a kozmetikában is.) Váratlanul megszólalt: — Nos? A szoba déli falának tövében heverő suhanc felkönyökölt, s odaszólt, amúgy foghegyről: — Vis maior? Vagy önök bolondok?! Kálmán úr összerezzent. Váratlanul érte őt a hang, mely lakótársának kezdődő rohaPoór József
