Irodalmi Szemle, 1984
1984/2 - LÁTÓHATÁR - Vojtech Mihálik: Tehetség (vers)
fluidum létezését ismeri el, úgymint: a magnetikus fluidumét, ennek egyik formája, mint a tudósok hiszik, az elektromosság, az asztrális fluidumét, a lélek megnyilvánulásaiban és a hiperfizikai létben fellelhetőt, és végezetül az esszenciális fluidumét, a mágikus tanításokban oly gyakorit.“ Vagy: „Istennek hála, elég jó viszonyok közt éltem, mert a különféleképpen befektetett pénzösszegek biztosították az évi nyolcvanezer körüli bevételt, amiből egy egyszerűen élő vállalkozó, ráadásul nőtlen fiatalember, szerényen, sőt, kényelmesen élhet.“ Lehet, hogy a Mekkából távozó tizenkét éves Cagliostro gróf jutott eszébe: „Az öreg serif könnyes szemmel ölelte át, és így szólt: Élj boldogul, természet szerencsétlen gyermeke.“ Egész úton, Hamburgtól Buenos Airesig a tengerből egy darabkát se látott. Gyorsan megállapodott viszont a Moróni és Cachabucói építkezéseken, innen időnként nyugatra ment, a pampákon dolgozott és hosszú leveleket írt: „Istennek hála, egészséges vagyok, mely egészséget tiszta szívből kívánom mindannyiuknak; itt sok a munka, csak a kereset szóródik szét gyorsan az ember keze közt, küldök egy kis pénzt, amennyit tudok, Lenka, végy valamit a gyerekeknek.“ S a mama az ablakhoz állva a nap felé fordította a leveleket, s mindannyiszor CINCE PESOS papírdarabka hullt az asztalra belőlük. Hétéves voltam, amikor ezt írta: „Az az újság, hogy megnősültem, Rózka Cehlárikovát vettem el, Súrovcéből való, takarékos, jó háziasszony válik belőle; csak összeszedünk egy kis pénzt s elindulunk haza.“ Egy év múlva Rózka jelentkezett: „Janko meghalt, harminchárom évesen, mint Jézus, én temettem el.“ Aztán soha többé nem hallatott magáról. De a mamának örökké ez motoszkált a fejében: „Az a szörnyeteg küldte másvilágra, biztosan a vagyon miatt; megmérgezte, elemésztette, s még ájtatos képet vág hozzá.“ Ismerősöknél kérdezősködött, akiknek a tengeren túl volt hozzátartozójuk, nem kaptak-e hírt róla. Egy este felháborodva kiáltotta: „Hát mégis! Megint férjhez ment!“ Most, ennyi év után, úgy gondolom, senkit sem vádolhatunk azért, mert Jankót megölte a honvágy.*** Ha őrá ütöttem, biztosan a vágyaim erejével. Titokban beszélgetünk, s azt hiszem, értem őt. Lehet, hogy tehetségesebb volt nálam. *** A költöző madaraknak, amelyek minden évben útra kelnek az óceán túloldalára, Dél-Amerikába, alig az egytizede éri el a célt. Többségük a hullámok közt leli halálát, de nem a kimerültségtől, hanem azért, mert nem gyöngült bennük az ősi ösztön, amely annyi madárgeneráció alatt ivódott beléjük. Annak idején, amikor Dél-Amerika még közelebb volt Afrikához, Atlantisz ott tündökölt az óceán közepén. A madarak máig keresik, ott köröznek a néma víztükör felett, leszállnának, de nincs hová, s nem tudják eltépni a láthatatlan köteléket, amely a képzelt hazához láncolja őket. Napokon, éjszakákon keresztül köröznek elkeseredetten, míg végül miriádszám zuhannak a habok közé s pusztulnak el, hűségesen a pálmák és a rétek zöldjére emlékező fajukhoz. A brazil partokig csak a kevésbé erős madarak vergődnek el, épp azok, amelyekben csődöt mondott az ösztön... Egyébként a repülés gyönyörű.
