Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Alabán Ferenc: Vita — valóság — eszmélés

esztétikailag erősen fogyatékos, művészileg kiérleletlen stádiumban jött létre. Nyilvánvaló az is, hogy egy mai (szocialista) írásmű értékelésében nem, vagy kevéssé játszik szerepet az a speciális „történeti” érték, melyről beszéltünk, azaz a ma születő szocialista művészi alkotás csak magas művészi és esztétikai rangjával, az életből merítő, ill. életbe markoló művészi erejével válhat történetileg is jelentékennyé.

Az ötvenes évek végén megerősödött a törekvés: úgy írni, alkotni, hogy az ne csak itt és most legyen érvényes, hanem másutt is. Ez a horizonttágító tendencia a lényeg és jellegadó, ami Tőzsérékkel kezdődött, s a legjelentősebb költők által együttesen vált kiküzdötté (Bábi Tibor, Ozsvald Árpád, Gál Sándor és mások). A „nyolcak” legjobbjai (Cselényi László, Tőzsér Árpád, Zs. Nagy Lajos) a maguk egymástól is eltérő módján voltak képesek koruk lírai általánosítására eddigi pályájuk során: a konkréttól az elvontabb törvényszerűségekig, a társadalmi eredet személyes és objektív mozgásövezeteitől a világ helyzetének etikai megméréséig és ontológiai felderítéséig, a primér élmény sokszor romantikus és álromantikus megörökítésétől az irónia és groteszk fanyarának és fintorának metszéséig. A partikuláris egyediséget ekként tágítva-növelve a nembeli egyetemesség felderítéséig. A „nyolcak” antológiájának megjelenésétől számítható időszak fejlődési szempontból a legjelentősebb szakasz a „harmadvirágzás” irodalmában, elsősorban azért, mert a felszabadulás után nehezen kibontakozó és a sematizmusban is megrekedő költészet az antológia megjelenésétől kezdett határozottan differenciálódni, s az egy évtizednyi korszerűsödési folyamat 1970- ben azzal is tetőződik, hogy költészetünk kiszélesült színképében (az Egyszemű éjszaka című antológia révén megjelentek a neoavantgarde törekvések is).

Sajátos vonások és meghatározó jegyek a változás tükrében: Vessük össze az ötvenes évek elején és az ötvenes évek végén kialakult költészet legsajátosabb vonásait, egyben meghatározó jegyeit. Az 1958-ban megjelent költők kibontakozásának fontos előzménye volt az 1955-től 1958-ig eltelt időszak. Nem a korszakokra jellemző ismérvekkel tűnik ki ez a néhány év, inkább egy irodalmi folyamat indulásáról, később kiszélesedéséről van szó. Az évszám szerinti elhatárolás nyilvánvalóan nem azt jelenti, hogy a fiatal költő-generáció tagjai csak az 1956—57-es években kezdtek verselni, hanem hogy éppen a megjelent versek tematikája, s a műveket szülő életérzés mutatott közös vonásokat. Létszámban is különböznek az előttük járó idősebb költőnemzedéktől, de ami a lényegesebb: a versekbe kerülő és kifejezett érzéseknek, asszociációknak, gondolatoknak a meglátásában, kiválasztásában és abszorbeálásában van különbség.

Az ötvenes évek elején fellépő nemzedék költészete közvetlen kapcsolatot mutat a magyar klasszikus költők (Petőfi, Arany, Csokonai) örökségével — megfigyelhető ez az ismérv programadásban és költői nyelvhasználatban egyaránt (Bábi Tibor, Veres János, Gyurcsó István). Az ötvenes évek második felében indulók már hajlamot, később tudatos és határozott szándékot mutatnak az új költészeti szférák megteremtésére. Bábi, Dénes, Gyurcsó, Ozsvald és mások jelentkezése egybeesik a szocialista realizmus előretörésével irodalmunkban, ami nagy szerepet játszott az akkor induló költők profiljának, ars poeticájának és a líra társadalomban elfoglalt funkciójának kialakításában. Az ötvenes évek második felében induló költők debütje viszont már megváltozott körülmények között zajlott le. Indulásuk egyik összetevője és színezője az, hogy nagyobb lehetőség nyílott a külföldi irodalmak termékeinek és képviselőinek megismerésére, mint azelőtt. Ettől a hatástól a fiatal generáció sem a műveltségszerzés terén, sem költői formakeresésben nem tudta magát függetleníteni. Tőzsérék a gondolatilag és formailag is új költészet létrehozásával kísérleteztek — nemcsak poétikai eszközeikben különböztek az előttük járó költőktől, s ha nem is kiteljesedett formában, de megfigyelhető verseikben a tartalmi elemek, az érzés és gondolattartalom másmilyensége is. Ez utóbbi ismérv abban mutatkozott meg leginkább, hogy a csehszlovákiai magyar líra idősebbjei politikusabb, társadalmibb, osztályharcosabb és közéletibb programmal léptek fel, mint az ötvenes évek végén indulók. Egy alkalmi kritika így minősítette a lírai helyzetet: „Amazok hangos indulóval jöttek. Ezek halk lantpengetéssel jelentkeztek”. Különösen bizonyítani sem kell, hogy ez a jellemzés nem fedi a valóságot, mert Tőzsér költészetének robbanékonyságát, Cselényi lírájának áradását nehéz lenne „halk lantpengetésként” értelmeznünk. Igazabban így minősíthetünk: az idősebbek elsősorban arról írtak, amit láttak, ami körülvette őket, a költészetnek agitatív és nevelő funkciót tulajdonítottak, az ötvenes évek végén indulók pedig azt