Irodalmi Szemle, 1984
1984/2 - Alabán Ferenc: Vita — valóság — eszmélés
öntötték tormába, ami költői szubjektumukban volt; önmagukat, belső egyéni érzéseiket mentették a lírába. Egy bizonyos befelé-fordulás, intellektualizálódás vált alapérzéssé, s ezzel költészetük voltaképpen közelebb került művészi lényegéhez, alaptörvényeihez. A fiatal költőgeneráció indulása körüli vitákban elhangzottak olyan nézetek is, hogy az idősebb költők sematikusak voltak és meg is maradtak annak a fiatal költők fellépésekor is, s a fiatal generáció járja a „költészet igazi útját”. Az ilyen kitételek azt is jelenthették (s volt aki így is értelmezte), hogy Dénes, Veres, Gyurcsó és mások csak sematikus műveket alkottak, s a művészi költői értéket csak a fiatalok lírája jelentette. Az idősebb generáció valójában akarva-akaratlanul indulásával „beleszületett” a sematizmus korába, és lelkesedése, lelkendezése jelszavas versek egész sorát eredményezte. Erről a problémáról úgy beszélhetünk, mint kortünetről és nem egyéni költői kisiklásokról. A késői kritika legnagyobb része (leszámítva Fábry írásait) a sematizmus bélyegével marasztalta el a költők egész sorát, pedig a sematizmus, mint más nemzetek irodalmában, a csehszlovákiai magyar költészetben is egy fejlődési folyamatot jelentett. Irodalomtörténeti és művészeti szempontból nem egyértelműen pozitív előjelű szakaszt ugyan, amit az újrainduló csehszlovákiai magyar líra nem tudott kikerülni, de a későbbiek folyamán, ha megkésve is, túljutott rajta. A válságról és eszmélésről: A kezdeti kritikátlan elismerés és az akadálymentes előrehaladás után az „eszmélés” első lírikusgenerációnk tagjai számára megrázkódtatással járt. Az ötvenes évek végén hangjuk keserűvé, pesszimistává vált és gyakran úgy tűnt, mintha addigi költészetüket a vizsgálat tárgyává tennék, sőt olykor meg is tagadnák. Oj formákat, de még inkább új témákat kerestek, befelé fordultak, az „általános emberi”, valamint a „magánélet” kérdései felé. A sematizmustól való „megszabadulásuk”, kedvező módon azonban csak részben járt együtt a társadalmi és közéleti problémáktól való elfordulással. Dénes, Veres, Gyurcsó költészetében a „befeléfordulás” a későbbiek során nem jelentette a másik végletet. Ha bizonyos megtorpanás volt is tapasztalható az idősebb nemzedék tagjainál az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején, későbbi költészetük azt jelzi, hogy valóságlátásuk, emberismeretük elmélyült, s kifejezési eszközeik, egész költői nyelvük igényesebb, sokszínűbb és tisztultabb lett. Visszatekintve az egész folyamatra azt is mondhatnánk, hogy számukra a sematizmus „iskola” volt, sok problémával, de hasznos levont tanulságokkal befejezve, mert a későbbiek során a túlzás, akár a lelkesedés, az alkotás felelősségtudatává alakult. A fiatal költőgeneráció tagjai közül Tőzsér Árpád elemezte részletesen nemzedékének tanulságára is az idősebb költők krízis-állapotát: „Ha a költő költészetét valóban a megismerés szolgálatába akarja állítani, először a gondolat és a kép szintézisét kell megteremtenie. S ehhez a szintézishez az önmegismerésen és kifejezésen keresztül visz az út. A sematizmus idején a sorrend rendszerint fordított volt. A költő először a világot fedezte fel, összevetette a már meglévő, más által megfogalmazott törvényeivel, s vagy megmaradt ezeknél a törvényeknél, s akkor zavartalan, de egyben problémátlan s a megismerést nem szolgáló költészetet alkotott, vagy utólag megfogalmazta a saját belső törvényeit is, s az egymástól rendszerint elütő törvények tudata válságba taszította.” — állapítja meg Tőzsér, majd, a veszély elkerülése érdekében megadva a járható út irányát, így folytatja: „Ha nem akarunk ilyen felesleges késői válságot átélni, fordítsuk meg a sorrendet. A megismerés logikus első foka: az egyéni lét tudatosítása. S mivel az egyéni lét az anyagi, végtelen világ szerves része — a szintézis már itt megindul, s ott folytatódik, ahol az agy felismert és megismert ösztönök s képességek: a megtalált törvény, a külső világ rendszerező értelme, megismerésének módszere lesz.. .”31 A viták során felvetődött az is, hogy az első nemzedék tagjainak megtorpanása az „igazi harcos és pártos költészet elárulása” volt, valójában azonban olyan ellenhatás volt, amelyet „egy túlhajtott gyakorlat igazolatlansága” váltott ki. Változás, amely szükséges volt és amely hasznot is hozott, mert a hétköznapok szürke értékeinek a meglátása és a horizontok szűkítése őszintébbé és reálisabbá tette ezt a lírát, az önvizsgálat kényszere, az egyéni érzelmeknek, a szubjektumnak a fókuszba állítása visszaadta műfaji hitelét is. A változás szükségességének és hasznosságának elismerése mellett többen nem tudtak elnyomni bizonyos aggodalmakat. Turczel Lajos például nem helyeselte a pusztán egyéni érzelmek és problémák költői hirdetését (bár elismerte a szubjektív problémák költészetben jogosult helyét), mert a költészet és költők elsőrendű fontosságú köz
