Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Duba Gyula: Irodalomtudat és történelem

küldi, majd visszakéri, ő is tanácstalan, elbizonytalanodott a vélemények és információk zűrzavarában. Utolsó levelét a szerkesztőséghez alig néhány héttel halála előtt írta, Veres Péternek egy hozzá intézett levelét küldte közlésre; a hetvenes év júniusi számában mindkettőjüktől búcsúztunk.

A hetvenes évek elején az új irodalmi hullám többrétűén befolyásolta irodalomtudatunkat. Gazdagította közvetlenül — elveivel és eszméivel —, és közvetve azáltal, hogy a vele való, bíráló szembenállás irodalmunkban pozitív szellemi aktivitást hívott elő. A korban benne éltek valóságszemléletük elemei, nem véletlen, hogy antológiájukat Tőzsér válogatta és vezette be. Formabontó szerepüket és minden hagyományt tagadó hangfelvételüket — fenntartásainkat nem feledve — pozitívan értékelhetjük. A kérdés másik oldala, hogy hozadékuk pozitívuma nem volt minden téren egyértelmű, sőt, problematikus jelenségekhez vezetett. így például az irodalomkritika terén. Felfigyeltető, hogy ezekben a meglehetősen aktív években — a hetvenes évek első felében — a műkritika aránytalanul visszafejlődött, szinte eltűnt. A Szemle Figyelő rovata alkalom- szerű recenziókat közöl nem irodalmi művekről, színházkritikákat és aktuális jegyzeteket, tudósításokat. Az eredeti hazai művek — főleg a széppróza — jelentős része- bírálat nélkül marad vagy nem részesül kellő figyelemben. Ez a jelenség mindenképpen ellentmondásos, egy oldalon zajos irodalmi pezsgés, s a másik oldalon az értékítéletek szinte teljes hiánya. Csak azzal magyarázhatjuk, hogy a hagyományos, realista kritika csak elutasíthatta volna az új irodalom — különösen a líra — dents' részét és ezt nem tudta vagy nem akarta megtenni, míg az új költészetnek — de a prózának sem — egyelőre nem akadt értékelő kritikája. Valószínűleg azért, mert az avantgarde típusú irodalmaknak — úgy tűnik — általában nincs kritikája, illetve ameny- nyiben van, ez a kritika elsődlegesen elemzi, alátámasztja és magyarázza, mintegy népszerűsíti és elfogadtatja az irodalmat, mellyel eleve és fenntartások nélkül rokonszenvez, tehát bíráló hangra szinte alig van lehetősége. Már csak azért sem, mert erős formaközpontúsága révén általában nincsenek életérzésbeli, tehát morális szempontjai. Ezért ennek az irodalomnak az adott korban természetes és szükségszerű velejárói voltak a szemiotikái líravizsgálatok és szövegelemzések.

Szóltunk már a költészetben — s részben a prózában is — az irracionális felé való eltolódásról, most arra kell kitérnünk, hogyan egyenlítette ezt ki a realizmusra éppen így fogékony irodalom, az az érzésem nemcsak nálunk, hanem világszerte: a lírai individualizmussal párhuzamosan és egyidőben erősödött hagyományaink kultusza, a történelem iránti érdeklődése. Az absztrakt versek hullámait a Hagyomány rovat egyre bővülő anyagainak a hullámai kísérték, mintha az irodalom a szorongás, a kétség és az elvont magányosságérzet ellen a múlt értékeiben és bátorító üzenetében, a gyökerek erőt adó feltárásában keresné biztonságát. Sokkal mélyebb alkotáslélektani folyamat volt ez, mint hinnénk, a fiatalokat is megérintette, szükségükké vált, bizonyíték erre az, hogy szerkesztőkként inspirálták és részt vettek a Szemle tájszámainak szervezésében, az Első közlésem sorozat megvalósításában, munkásmozgalmi, tudományos és más tematikus számok tervezésében és szervezésében. Az egymásnak látványosan- ellentmondó életérzésbeli és gondolati folyamatok elemei ismertetésére nincs módunk,, sem a kétféle értékrend ütközését kísérő integrálódási folyamat szemügyre vételére. Bizonyosnak látszik azonban, hogy a hetvenes évek bonyolult szellemi mozgását irodalmunkban az irracionális művészi eszmények és a történelmi realizmus dialektikus együttlétének a ténye jellemezte, és ebben a dinamikus folyamatban az egyén és a közösség érdekeinek és szempontjainak időszerű állapota és ellentéte nyilvánult meg.

Azt is látnunk kell azonban, hogy a hetvenes évek utolsó harmada óta a kiegyenlítődés és integrálódás folyamata felerősödött. A Szemle új rovata, a Kritika lehetőségei szerint igyekezett újjászervezni a mű kritikai folyamatos jelenlétét és értékítélő megalapozottságát, és bizonyos fellendülés e téren más lapoknál is tapasztalható. A Hétben- lefolyt, nemzetiségi irodalmunk létével foglalkozó vita is sok feszültséget levezetett. Ma úgy tűnik fel, minőségi változás lehetősége mutatkozik, mintha irodalmunk valamifélefordulópont előtt állna. A — jobb szó híján — realista hangvételű és létérzésű irodalmi attitűd megtelt az esztétikai értékek és a művészi forma tiszteletével, az — ugyancsak jobb szó híján — avantgarde eszmék pedig veszítettek individualizmusukból. És ez nem az ellentéteknek valamilyen indokolatlan és romantikus kibékülése, hanem törvényszerű következmény, amely nagy és általános világirodalmi folyamatokkal, az absztrakt