Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Duba Gyula: Irodalomtudat és történelem

mely felfrissítheti irodalmunkat, s az »idősebbeket« gondolkodásra és szigorú önvizsgálatra késztetheti. Figyelemre méltó értékük, hogy beszélni is tudnak a versről, hogy •esztétikájuk tudatos s hogy az irodalmat »halálos komolyan« veszik. Stílusuk, valóságszemléletük — gyakran joggal — bizonyára erős ellenállásba ütközik majd, itt-ott szűk és kizárólagosságra törekvő értékrendszerüket is a szemükre vethetnénk, mert lényegesen korlátozza a költészet lehetőségeit. Mégis, amikor beszámolóikat kivonatosan közöljük, hiszem, hogy jelentkezésükről, csoportjukról, mint irodalmunk jelenségéről -a végleges minősítés igénye nélkül véleményt alkotva és velük szemben állást foglalva, mind nekik, mind egész irodalmunknak — sőt szellemi — közéletünknek csak használhatunk.”

Külön tanulmányozást érdemelne — irodalomtörténetírásunk egyszer majd bizonyára megejti — vallomásaik elemzése és a költő helyéről a világban, a versről, a valóságról szóló véleményeink összegezése. Kiderülne, hogy meglepően egyarcúak, életérzésben, esztétikai indíttatásban azonosak. A művészetről való gondolkodásuk annyira egyöntetű, hogy már-már egysíkú, és érdekesen — sőt nyugtalanítóan — felidézi a sematikus irodalomszemlélet valóságlátásának torzulásait. Am ellenkező előjellel: míg az az irodalom közösségszolgálat-jellegét túlozta a végletekig, emezt a személyiség individuális tudatának a kultusza térítette el a valóságtól. Am mindkettőre eszmei-elméleti elfogultság jellemző, a sematizmusra a tartalom, a fiatalok avantgarde törekvéseire a forma értelmében. Nevek nélkül néhány idézet írásaikból: „Az őrület egyik biológiai indítéka ■a hiány. A dolgok parafrázisa a hiányukban a legteljesebb. A hiány bevallásának a despotikus rákényszerítése az emberre: őrületbe sodrás. A költő feladata és küldetése: őrület.” „Nehéz bevallani, de szükségszerű, hogy játszunk. A szóval, halállal, szerelemmel, és általában mindennel. Ez a játék nem jelenti azt, hogy megfeledkezünk a világról, és gondtalanok, öncélúak vagyunk. Ez a játék azt jelenti, hogy naivul rácsodálkozunk a virágokra, fákra, országutakra, és megpróbáljuk a többszöri halált, a többszöri újjászületést.” „Szerintem a költészet feladata nem a valóság megismerése, hanem a valóságon túli valóság megismerése. Talán nem is a megismerés a helyes kifejezés ebben az esetben, mert míg a valóság megismerhető, a valóságon túli valóság eleve megismerhetetlen , tehát inkább így mondanám: a megismerhetetlenség, a megfoghatatlan mélységek és magasságok keresése a cél, és ez végtelen lehetőségeket hordoz magában.” „Csak szeizmográfként jelezzük a széthullónak látszó világ rezdüléseit, de képtelenek vagyunk hinni abban, hogy a világ széthullásának megakadályozásában elsősorban saját magunk egyéniségének a széthullása ellen kell harcolnunk. ... Hiányzik a történelmi tudatunk. A történelmi tudatnak a szellemi örökség tudatának kell lennie, és nem puszta tények többé-kevésbé rendezett halmazának. A történelem értelme és lényege: a folytonosság tudata.”

Az idézetekből elismerésre méltó intellektuális színvonal és romantikusan irracionális gondolatiság sugárzik. Kézenfekvő, hogy magatartásukat összehasonlítsuk az előttük tíz évvel jelentkező nemzedéki csoportéval, a nyolcakéval: úgy tűnik, kevésbé szenvedélyesek azoknál, de mintha elméletileg felkészültebbek lennének. Vélt igazságaikat halkabban hangoztatják, s mintha szkeptikusabbak lennének amazoktól, ám a gondolataik annál komorabbak és merészebbek, a nyolcak elméleti offenzívája a verset, a költészetet vette célba, ők az életről, hivatásról és sorsról akarnak vallani egyéni igazságokat. Alkatuktól eltekintve ennek okát valószínűleg a történelemben is kereshetjük. Cselényiék egy önkritikus és felívelő kor elején, a küszöbön várakozó, pozitív ’változások érzetében hirdetik meg programjukat. A Vetés-csoport a nagy társadalmi krízis éveiben kér hangosabban szót, olyan időben, amikor a közösségi életet is bővebben szövik át irracionális elemek és a dolgok értelme egyszerre tisztázatlan lesz, összezavarodik. A káoszból következő eklekticizmust a Szemle is tükrözte, s tegyük mindjárt hozzá, irodalmunk fejlődésére tartósan jellemzően. A lapban felfigyeltetően megszaporodnak az idegen nyelvekből — angol, spanyol, lengyel, román, orosz — fordított anyagok, mintegy a világtávlat vágyát jellemezve. Varga Imre Dühöngésem filozófiája ■és Zsilka szövegelemzései mellett Fogarassy Az augusztusi dráma 1919 című tanulmánya és nemzetiségi problémákat feszegető esszék jelennek meg. Majd Fábry etikáját és Weöres költészetét elemző tanulmányok, az Egyszemű éjszaka antológia előszava, ■a Disputa rovatban Koncsol László írása, A kritika tisztaságáért, Szalatnai és a Batsányi Kör fellépése ellenében. A fiatal költészet ügyéhez Fábry is hozzászól, írását a Hétnek