Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Duba Gyula: Irodalomtudat és történelem

inkább az akkori középnemzedék — a harmincasok — jelentkezésén mérhető le, annak a néhány irodalmárnak a közírói bemutatkozásán, akik aránylag befejezett vagy legalább részben kiteljesített klasszikus műveltség birtokában szólaltak meg a szerveződő irodalom hangskálájában. Ekkor találjuk a lapokban Rácz Olivér, Turczel Lajos, Tóth Tibor első kritikáit, megállapíthatjuk, hogy ma is elfogadható esztétikai fogalomrendszerrel és értékrenddel közelítik meg a műveket. Műveltségük folytán nyilván bennük élt egy hagyományosan klasszikus irodalom- és művészeteszmény, amely Fábry hatására ráérzett létjogára és kinyilvánította jelenlétét, befolyásos helyet keresve és találva magának a korabeli, képlékeny kritikai gondolkodásban és csírázó irodalmi köztudatban.

Fábry esztétikája nemcsak a kritika szempontjait formálta, hanem — természetszerűleg — az alkotói törekvések minőségi változását is ösztönözte. Hatása érezhető Bábi Tibor, Ozsvald Árpád és mások korai lírájának útkeresésén, de méginkább az utánuk következő nemzedéki csoport — Tőzsér, Cselényi — első komoly hangleütésein. Ezeket a fiatalokat már erősen befolyásolták a korabeli magyar költészet értékei — Illyés, Juhász Ferenc, Nagy László —, de költői útkeresésükön és esztétikai tájékozódásukon kétségtelenül ott leljük Fábry gondolatainak érintését. Ügy gondolom, korai önépítkezésük és benső lírai tudatosulásuk folyamatában Fábry a költészet anyagának mibenlétére, a szavak erejére, a forma önértékére általában a lírai kifejezés lényegi jegyeire döbbentette rá őket. S ő nem maradt néma, tovább és egyre intenzívebben szólt az irodalomhoz. Hozzá méltó, hogy műbe fogott: költőket és írókat nevelt, irodalmat — •de némi metaforikus szándékkal úgy is mondhatnánk: birodalmat! — alapított. Harmadvirágzás című tanulmánya irodalmunk öntudatra ébredésének első, korai dokumentuma, amely már kétségtelenül máig érő és történelmi jelentőségű üzenetet tartalmaz. Majd sorra írja nagy felmérő és szintetizáló tanulmányait: Kevesebb verset, több költészetet (1955), Utószó: 1956 (1957), aztán már a Szemle megjelenése után a Rés poétikát (1959), és az Igényesség műfajá-t (1960). A hely, idő és alkalom adottságainak a komplexumában úgy tűnik fel a késői szemlélőnek, hogy Fábry Zoltán íróiskolát nyitott és lelkes kezdőknek magyarázza az alkotás alapelemeit. Mindenesetre eddig így könyveltük el ezt az írói korszakát: engedelmeskedve a felelősség és szükségszerűség parancsának, „csúcsokra törő, izzó igényességét oda merte és oda tudta szelídíteni irodalmunk szerény adottságaihoz”, írta róla annak idején Turczel Lajos. Ám ezeket a tanulmányokat — és az egész Fábry-életművet — még nem vizsgáltuk meg olyan igénnyel, hogy felfedezzük és elemezzük benne a ragyogó esztétát, a művészetfilozófust, a realista művészetelmélet és a kor színvonalán álló, humánus alkotói program letéteményesét, akit helyzete arra késztet, hogy fejlett művészeti elveinek a fényében vizsgálja egy sajátos helyzetben bontakozó irodalom fejlődési irányzatait és szinte tudományos igénnyel rajzolja meg valóság és irodalom egymásrahatásának törvényszerűségeit. Esztétikájának csak a javára válik, hogy elveit és értékrendjét, kötődéseit és lehetőségeit nem elvont és bonyolult megfogalmazással körvonalazta valami olyan absztrakt általánossággal, amely elérhetetlen magasságban lebeg a valóság felett, hanem igazságait konkrét és apró hajszálerekkel az adott irodalmi valóságba gyökereztette. Felismeréseit és intelmeit tényeken demonstrálta, értékrendje mintegy a szemünk láttára bontakozik elénk, kel életre és lesz elvont gondolati rendszerből tapintható valóság.

Ilyen légkörben, mennyiségi és minőségi eredmények következményeként indult 1958 őszén az Irodalmi Szemle. A minőségi jelzőt hangsúlyoznunk kell, mert a kezdeti ösz- tönösség és önképzőköri színvonal után, az újságirodalom szakaszának lezárásaként, szükségét már nemcsak akarati tényezők, hanem művekben megnyilvánuló értékek is indokolták. Irodalmunk megérett rá, hogy lapja legyen. Olyan lapja, amely irodalmi szempontok szerint szervezi majd további fejlődését. Hogy Fábry Zoltán a folyóirat főmunkatársa lett, nem véletlen, nem is személye irányában tisztelgő gesztus, sem külsőséges, szerkesztői fogás, címkeresés a lap számára, hanem természetes és törvény- szerű következmény. Nem annyira Fábry érdemei és tekintélye kellettek az új lapnak, hanem sokkal inkább szellemi aktivitása, irodalom- és történelemtudata, alkotó egyéniségének kisugárzása. Ö volt a nemzetiségi irodalom sorskérdéseinek a megtestesítője és letéteményese. A magát önállónak érző vagy önálló létet akaró irodalom nem lehet meg a közösségi tapasztalatait összegező történelemtudat nélkül. Nem öntudatosulhat az elődök hagyatékának érzékelése, sorsuk és művük tanulságainak ismerete és befő-