Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Duba Gyula: Irodalomtudat és történelem

gadása nélkül, mert ahhoz, hogy a múltból a jövő felé folyó létét reálisnak érezze, szüksége van a folyamatosság tudatára és jelenlétére. Fábry újabb erénye és érdeme, hogy szilárdan megalapozta irodalomtudatunk történelmi folytonosságának eszmerendszerét. Már a Harmadvirágzásban korszakol és a jelent a múlttal való összevetés fényében látja, láttatja. A Szemle indulását pedig köszöntőjében — Ideje már bizony — az akkor négy évtizedes nemzetiségi irodalomtörténet egyedülálló eseményévé teszi és programadással ünnepli. Érthetőn a saját életének és tapasztalatainak a méreteiben gondolkodott, és akár a sors kegyének és a történelem irántunk való jóindulatának is felfoghatnánk, hogy írói alkata, életútja és alkotói becsvágya gazdagon tartalmazták a nemzetiségi irodalom történelmi igényeit és fejlődésének feltételeit. (Véletlen vagy törvényszerű, hogy más nemzetiségi irodalmaknak is akadt tudatteremtő iskolamestere, Jugoszláviában Sinkó Ervin, Erdélyben Gaál Gábor?!)

Ideje már bizony... érzünk a címben bizonyos romantikus pátoszt, a szükségszerűség mély átélésében gyökerező, bizakodó fellélegzést. Nemcsak a cím, hanem az írás sem mentes a romantikus hlvatásérzet mellett bizonyos történelmi szkepticizmustól, ám éppen az menti meg, hogy valóban túlzóan romantikus legyen. Pátosza Fábry felfokozott elhivatottságérzetéből, az irodalom közösségi szerepébe vetett, erős hitéből következett. Nagyra értékelte az írói felelősség és kötelezettségvállalás súlyát, egész életútjának lényege, hogy olyan tüzek égtek benne, melyek a huszadik századi forradalmak lángjait fellobbantották.

A Szemle jelen volt s irodalmunk megújulni látszott. A lap két irányban hatott: alakuló szerkesztői koncepciója jegyében irodalomközpontúan igyekezett szervezni az írók munkáját, és javította a közlések terjedelmi és műfaji lehetőségeit. Már az első számban olyan írásokat találunk — tanulmányokat —, melyeket más lapok a terjedelmük vagy speciális témájuk folytán aligha közölhettek volna. Szerveződni kezd körülötte az irodalmi gondolkodás és rövidesen differenciálódnak a nézetek. Ez egyben minőségi gyarapodást jelent, mert az egymással konfrontálódó és megütköző vélemények a régi és új minőségek szembesítését és integrálódását kényszerítik ki, és ez minőségi előrelépést von maga után. A véleménykülönbségek a „nyolcak” nemzedéki csoportja, illetve verseik és esztétikai nézeteik köré sűrűsödnek. A Fiatal szlovákiai magyar költők című kötet kapcsán felvetett szenvedélyes kérdések: pesszimisták-e?, nemzedék-e vagy csoport?, honnan eszmei zűrzavaruk? De a velük és értük tartó vitának másik lényeges következménye is lett, az irodalom eszmeiségének számonkérése kapcsán néhányan — elsősorban Bábi Tibor — megkérdőjelezték Fábry fogalmának, a vox humanának időszerűségét és kritikai értékmérő lényegét. Kiderült, hogy Fábry Zoltán nemcsak közvetlenül hat irodalmunkra, azáltal, hogy nézeteit elfogadtatja, hanem közvetve is, amikor a vele szembenállókat ellenkezésre késztetve, mintegy kikényszeríti művészeti elvei színvonalas felülvizsgálását és részbírálatát. Nemcsak adott és gazdagított, hanem provokált is, szellemi aktivitásra késztetett.

A „vox humana perére" (Fábry) még emlékezünk. 1959 őszén a magyar írócsoport közgyűlésén Bábi Tibor a vox humana fogalmát általánosnak és a szocialista irodalomeszmény értelmében nem elég tartalmasnak minősítette. S emellett: „Elérkezett a nézetek differenciációjának ideje, s vélt egység helyett meg kell teremteni a marxista esztétika elvein alapuló egységet”, mondotta. Turczel Lajos — Fábry védelmében — így érvelt: „...a haladó hagyomány lebecsülésének és a tiszteletlenség és baloldaliság együttes luxusának tekintem azt, ahogy Bábi és Barsi a vox humánéról beszél. Fábryt és mottóját, a vox humanát nem lehet anélkül elemezni, hogy ne legyünk figyelemmel Fábry egész életművére, publicisztikai, esztétikai és kritikai munkássága egészére, és életművének születési körülményeire. Fábry vox humanája akkor keletkezett, a vox humanával való szenvedélyes ágálása akkor kezdődött, amikor a történelem legbarbá- rabb embertelensége, a fasizmus tombolt. Fábry a vox humanát, emberi hangot, ezzel az embertelenséggel állította szembe, fenntartások nélkül és mindent kockáztatva. Fábry nem a pártembernek, hanem a humanistának a posztjáról folytatta évtizedes antifasiszta harcát, és a vox humanát sugárzó cikkei zömükben a párt magyar nyelvű lapjában jelentek meg... Fábry mai vox humanája ilyen előzményeken alapul. Ezt a vox humanát Fábry mai kritikai munkásságában keveselni, elégtelennek tartani lehet, de lebecsülni és ironizálni nem.” Tanulságos átolvasni a vita kivonatolt anyagát,