Irodalmi Szemle, 1984

1984/2 - Duba Gyula: Irodalomtudat és történelem

Az utóbbi időben egyre gyakrabban ejtünk szót irodalmunk kezdeteiről. Ez természetes és szükségszerű: az önvizsgálat némileg nosztalgikus borongásával, egyrészt ifjúságunkat idézzük, másrészt erőtadó forrásként szellemi gyökereinket keressük. Ilyenkor a semmiből indulásról és nullpontról beszélünk — ahogy feljebb én is említettem, illetve más oldalról ennek tagadásáról, mondván: Irodalmunk nem indulhatott a semmiből, mert már a kezdetek kezdetén maga mögött tudhatta az egyetemes magyar és a világirodalom évszázadait, évezredeit. A két állítás kizárja egymást, antagonisztikusan ellentétesek, mégis — érdekes és csak ránk jellemző kivételként — mindkettő igaz. Az emberi kultúra — s benne a művészet, az irodalom — folyama valóban megszakít- hatatlanul hömpölyög az időben a múltból a jövő felé, mint maga az élet, és Ilyen értelemben nincsenek — nem lehetnek — halott korszakai, légüres terel és újrakezdései. Am a másik oldalról nézve, a háború utáni évek olyan helyzetet teremtettek irodalmunkban, hogy — legalább is az indító nemzedékek — joggal beszélhetnek ko- runkbeli hagyománytalanságról és újrakezdésről. A szavak jogosságát és a fogalmak súlyát ők érzik, mert tudják, hogy honnan indultak az irodalom felé, azokban az években nagyon hiányosan ismerték az egyetemes magyar- és a világirodaimat, az első* köztársaság kisebbségi irodalmáról alig tudtak, mindenesetre keveset ahhoz, hogy mint hagyományra támaszkodhassanak. Emellett az új, a szocialista társadalom a régi formák és tartalmak nagyvonalú tagadására és új igazságok követésére szólította fel őket, melynek készségesen eleget tettek. Fő érvük azonban az, hogy a saját önképző- köri szintű irodalmi tevékenységük megalapozása és kimunkálása mellett az irodalom intézményeit is meg kellett teremteniük, élettel és munkával kellett megtölteniük az alkotás intézményesítésének és gyakorlati felépítményrendszerének egyszerre szinte a semmiből előhívott komplexumát. A semmiből indulás ténye nem annyira az egyes írót, mint inkább az irodalmi közösséget, az alkotás lehetőségét biztosító intézmény- rendszert, az irodalmi élet közösségi tudatosítását és szervezettségét érinti.

A dilemmára most ne keressünk perdöntő és végleges választ! Megírandó irodalom- történetünk szerzőjének a feladata lesz majd igazságot tenni a kérdésben. De fel kellett vetnünk, hogy jellemezzük általa az indulás állapotát és lehetőségeit, és ezáltal érzékeltethessük, mennyire Fábry Zoltán szellemisége jegyében és által telt meg amatőr mozgalomra emlékeztető, korai irodalmunk valódi irodalmisággal, esztétikumigénnyel és igazi alkotói problémákkal. Elsősorban és mindenekelőtt Fábrynak a Fiatalok antológiája című írására gondolok, melyet 1954-ben jelentetett meg az Űj Szóban. Az Oj Hajtások című antológiát, fiatal irodalmunk első nyilvános összegeződését vette- szemügyre és véleményezte benne. ítélete egyértelmű és következetes: irodalmunk igyekvő, jóindulatú, de kezdetleges, személytelen és arctalan. „Ennek előnye a társadalmi célokkal való, feltétlen és őszinte azonosulás, de épp az előnyből adódik ez írások irodalmi, művészeti hátránya: a kézjegy nem fontos többé! Tehát az, ami az írót íróvá teszi, a művészi formálás egyéni munkája, az a szikra, ami belülről világít meg minket. A fő cél: a tanító, nevelő, tudatosító, toborzó mondanivaló ... A forma, a hogyan másodrendű kérdéssé válik. A tartalom és forma problémája azonban nem csupán elméleti kérdés, de elsőrendű gyakorlati mérlegelés tárgya.”

Máig érően nem eléggé hangsúlyozott tanulságunk, hogy a művészi formaigény és esztétikai értékközpontúság azon reneszánszának, amely majd a hetvenes évek elején „forradalmasítja” irodalmunkat, első szószólója és szellemi őse Fábry Zoltán volt a kezdetek legkezdetén. Műgondot és formakészséget követelő szava az adott korban rendkívüli tett, mert szükségszerű s egyben szokatlan. Az adott eszmei-társadalmi közegben a társadalmi téma uralma idején ez a hang közelről sem magától értetődő. A huszadik kongresszus még várat magára és az irodalom a sematikus valóságlátásra hangolt, a szerkesztői gyakorlat pedig a dogmatikus értékrenden alapszik. A kritikus hang joga és lehetősége Fábry tekintélyéből következik. Az idősebb, tapasztalt írókat a fiatal kritika azonosulásra készteti, Egri Viktorral a Márton elindult című regényét íratja, Szabó Bélával pedig megtagadtatja Az első ajándék című — jó! — novelláskönyvét és megíratja vele a Mint szemünk fényét. Ebben a miliőben Fábry következetes irodal- misága és formaigénye — reveláció. Tagadja az irreális művészi eszményt és felszabadítja a reális irodalmi gondolkodást és az esztétikailag megalapozott kritikai szempontokat. Gondolkodása, kritikai szövegei nagyvonalúan sugározták az irodalomközpontúság igényét és lehetőségét. Hangvételének oldó ereje és felszabadító hatása leg-