Irodalmi Szemle, 1984

1984/1 - Duba Gyula: Újévi gondolatok egy vers margójára

elején — úgy tűnik — a fejlődés görbéje az individuálistól a „közös élmény” (TőzsérJ felé kanyarodik. A fejlődés mai szintjén újra az élet szervezettségének és szervezhető- ségének a kérdései kerülnek előtérbe. A drámaiság pedig nem a közösségi kötöttségekből kitörő vagy azokon kívül rekedt egyén magányában, hanem a közösségben helyét kereső egyéniség és a létükért küzdő népközösségek sorsélményeiben fejeződik ki. Mai világunkban megnövekedtek a közsségi méretek. Természetszerűleg beszélünk az emberiség érdekeiről és gondjairól, az egyetemes létproblémák és életfeltételek új méreteiről és összefüggéseiről, melyek a világirodalom értékrendjét is meghatározzák és átfogalmazzák. A kisebb — népi — közösségek is úgy húzódnak meg sajátosságaik nyelvi bástyái mögött, hogy egyéni vonásaik hangsúlyozásával vesznek részt a nagy, egyetemes célok és érdekek képviseletében. Egyén és közösség új szintézisének egysége van kialakulóban, amelyben az egyéni érdek egyre inkább azonos a közös érdekkel.

Ezeket a tényeket irodalmi közéletünknek — pontosabban: kritikai gondolkodásunknak — is fel kell ismernie, hogy korszerű lehessen és hivatása magaslatán álljon. A hetvenes évek kritikája — esetlegessége mellett — az esztétikai érdeklődés és értékelés, a művészi ízlés differenciáltságát, sokszor szabadosságát tükrözte, és egyéni útjait követve jócskán elhanyagolta a figyelmén kívül eső területeket, az érzékelésen kívül álló értékeket. ítéleteiben erősen szubjektív állásfoglalások jellemezték. A fejlődés mai kívánalmai értelmében a kritikának — szempontjai kimunkálásában — egyetemesebb fogalmak és szélesebb látókör felé kell közelednie. Figyelmét, érzékenységét — anélkül, hogy kritikai igényességét feladná —, ki kell terjeszteni irodalmunk egészére, írásbeliségünk egységében való látására és átélésére.

Őszintébben és jobban oda kell figyelnünk egymás munkájára. Az irodalmak eredményei az egyéni teljesítmények összességében, a részeredmények egységében valósulnak meg. Az azonos emberi valósággal való munka során az írói tettek megtermékenyítik és gazdagítják egymást, az alkotást közös folyamat eredményévé avatják, melyben mindenki részt vehet és részt vesz, aki közös sorsunk kérdéseire keresve a válaszokat, nyilvánosan kiáll véleményével. Önmagunk lehetőségeit növeljük azzal, hogy egymás munkáját megbecsüljük.

Ehhez a korszerű szemlélethez és valóságlátáshoz vezető úton tette meg versével Tőzsér Árpád az első lépést.