Irodalmi Szemle, 1983
1983/10 - Liszka József: Önismeretünk bölcsőjénél
Liszka József (Két világháború közötti néprajzi kutatásunk a Magyar Írás publikációinak tükrében]' A lassan-lassan vidékeinken is kibontakozó néprajzi kutatótevékenység sok, a terep- és feldolgozómunkán kívüli feladatot ró a szakemberekre. Ilyen sürgősen törlesztendő’ adósság a néprajzi kutatások, publikációk számbavétele: tehát valamiféle tudomány- történeti áttekintés. Tudnunk kell, mit végeztek el elődeink, hiszen munkánk ezáltal sokkal célratörőbb lehet a jövőben. Az alábbiakban az 1932 és 1937 között megjelent Magyar írás néprajzi tárgyú publikációit veszem szemügyre. A szóbanforgó irodalmi, művészeti és kritikai folyóirat művelődés-, ill. irodalomtörténeti értékelésére ez ideig két kutató vállalkozott: Turczel Lajos és Csanda Sándor. Zalabai Zsigmond pedig egy minibibliográfiában az itt megjelent jelentősebb néprajzi tárgyú cikkeket sorolta föl. Az etnográfiai szempontú feldolgozás alapján az anyagot két csoportba soroltam. Az első egységet az általános jellegű, elméleti kérdéseket tárgyaló írások alkotják, a másodikat az eredeti kutatáson alapuló, speciálisan szlovákiai magyar néprajzi témájúak. Mielőtt ezekre sort kerítenék, hadd ejtsek néhány szót az olyan írásokról, amelyek egyértelműen egyik csoportba sem sorolhatók, részletesebb taglalásukra nincs is szükség, a folyóirat etnográfiai szempontú megítélésekor azonban mégsem hagyhatók figyelmen kívül. Ide tartoznak a könyvismertetések, recenziók. Ezek nagy része rövid, tájékoztató jellegű írás, s csak néhányuknál figyelhető meg az igényességre való törekvés,1 ill. a helyi aktualizálás.2 Végezetül meg kell említeni Palotai Boris szlovák népdalfordításait (1937/2, 39—41), valamint A magyar nép daloló lelke című összeállítást, amely a szegedi egyetemista fiatalok népdalgyűjtéseiről ad ízelítőt (1932/8, 9; 571—575 és 692—696). I. „A zsurnalisztika és a tudomány között elhelyezkedő publicisztika a kisebbségi magyarság szellemi életében nemcsak a tudományos irodalomhoz, hanem a rangos szépirodalomhoz viszonyítva is aránytalanul nagy teret foglalt el, és a tudományos élet rovására sok ígéretes erőt blokkolt le”3 i— Turczel Lajos megállapítását elsősorban a Magyar írás „elvi jelentőségű” néprajzi írásai igazolják. Nagyobb részükre valóban nem is érdemes szót vesztegetni. Csupán példaként említem meg Szent-Ivány Géza két dolgozatát a palóckérdésről,4 amelyek a szakirodalom kritikátlan összeollózásával keletkeztek. Molnár Imre Magyar népdal és magyar nóta című írása5 sem túl eredeti, mindamellett hasznos munka volt, hiszen a köztudatban összemosódott fogalmakat tisztázott mások (elsősorban Bartók és Kodály) nyomán. Wagenhuber (Vajkai) AwéZnak a néprajzi kutatás elvi kérdéseiről írott tanulmánya6 viszont a felvetett problémák máig ható megoldatlansága, a szemléletmód frissesége folytán gyakorlatilag napjainkig megőrizte időszerűségét és szinte szó szerint újra lehetne közölni. Nem a szlovákiai magyarság néprajzi kutatásának elméleti és gyakorlati kérdéseiről beszél konkrétan, hanem általában a néprajzi gyűjtőmunka jellegéről, jelentőségéről, ám mondandója nagyon aktuális volt az éppen csak éledező szlovákiai ÖNISMERETÜNK BÖLCSŐJÉNÉL
