Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - Vajkai Miklós: Itt (novella)

Idővel változott az ábra, s Zlm elhagyta Pressvárt. És most — a túlzott nyaktörők után — ismételten a színre lépett.

Makulátlan öltönyében megkerülte az épületet. Az egykori élelmiszerbolt öklömnyire ■zsugorodott. Sötétebbnek, hányavetibbnek tűnt, mint valaha. Kőpallóján papírskatulyák ... A polcok undorítóan porosak, mocskosak voltak.

Az elárusítónők arca elmosódott.

Akár az időjárástól allergiás legyek, ide-oda keringtek.

Őszelői, nyirkos félhomály honolt a teremben, ,s Zimmermann Adolf valamiféle idő- ■zavarnak volt a tanúja. Miután fizetett, s a kijárathoz ért, az ajtót zárva találta.

A fehér köpenyes nőnemű lények akkora eltávolították az utolsó árumaradékot.

Valaki arra kérte őt, hogy építse le a polcokat. „Anyagmozgatókat vártam: de nem jöttek ...” — hallotta a rekedt, mély, emberi hangot, miközben természetesnek vélte, hogy a segítségét kérik.

„Elköltöznek?” — kérdezte, amikor a munkájával végzett.

Puhácska, fehérlő mutatóujj emelkedett a levegőbe. A tisztuló kirakatüvegen át az egzotikus csemeték felé mutatott.

„Hanem azt a bort... Amit tőlünk vásárolt... Amit még ebben a boltban vett... Amit én nyújtottam 'át önnek ...”

A férfi bárgyún válaszolt: „A szatyromban van ...”

Zimermann Adolf, aki napközben sohasem fogyasztott szeszes italt, öntött az undok, ■zavarosszínfi, elidőtlenedett szőlőléből.

„Tehát elköltöznek...” — gondolta. — „Mindig ez az örökké ismétlődő passzió. A faragatlanok örökös vándorlása. Menni. Mindig elmenni. Menni, menni, menni...”

Dacos haraggal gondolt önmagára is.

Ivott egy pohárkával a megecetesedett, bürökízfl folyadékból, s akár egy alvajáró

— egy pillantást vetve a kiürített helyiségre —, kilépett a szabadba.

Kopár tájékon haladt.

A levegőben a mellőzhetetlen ősz illata. A durusfák közelében megállt.

Nem, nem voltak mélyreható ismeretei e természettani „csodával” kapcsolatban.

Senkitől sem hallott a parkosításról, s ha nem vetődik Pressvárra... Már-már valamiféle konkrét gondolat fogant meg az elméjében, amikor a legközelebbi növény sátoros levele alatt egy régi kiadású súlyos könyvre lett figyelmes. Zim találomra beleolvasott: „A múltat nem lehet lezárni. A múlt: jelen, mert bennünk él érzés, hit, jellem, ízlés, szokás típusaként — és minél mélyebben nézünk a nemzet szívébe, annál maradandóbbnak, annál lassabban múlónak látjuk majd a múltat. A jelen pedig múlt, a múlt értékeinek akkumulációja, amelyet a mi nemzedékeink is gyara- pítanak, bizonyára olyasmivel is, ami a nemzet örökkévalóságában majd egybeolvad a múlt értékeivel. Egy-két nemzedék nem fejez be történelmi érvényű feladatokat. Igazat adok egy kínai történésznek, aki szerint a nagy francia forradalom Európára gyakorolt hatását még nem mérhetjük föl, mert ahhoz még nagyon kevés — csupán hat nemzedéknyi — idő telt el...”

Zimmermann Adolf egy ideig még elmélázott, elkalandozott e szövegrész betűinek sikátorain. A szőtagok hányodó-rapszodikus ritmusán, a szavakon, a gondolatok labirintusán, s szívesen (mint annyiszor az életében) most is kérdezett volna. Akadékos- Isodón. Esetleg kíváncsiskodó naivitással. Mindenesetre a saját szemszögéből, hogy önnön alapállása érvényesüljön.

Nem voltak illúziói.

Sohasem voltak illúziói. Mint ahogyan a kilenc esztendős gyereklánynak sem voltak illúziói, aki piros kabátkájában, piros ruhácskájában, piros cipőcskéjében hozzá szaladt. „Nicsak, Zim! Zim bácsi! Régen láttalak, Zim hácsi!”

Az arcát, ezt a kerekded, időjárta, kreolbőrű gyermekarcot a férfi kabátjába fúrta, s úgy szólott: „Régen láttalak...” És Zim: a mi Zimmermann Adolfunk, ez a tagadhatatlanul huszadik századi emberi jelenség, aki úgy vélte, hogy szüntelenül egyebet sem cselekszünk, mint fényből árnyékba és árnyékból fénybe lépünk, szögletes, gyalu- latlan mozdulattal átölelte a kislányt.

Lapátnyi kezét a gyermek fejecskéjén nyugtatta.

„Régen láttalak ...” — r mondat, s a parányi élő megannyi mondata nem gyermeki