Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - Cselényi László: Égtájakat keresve... (műhelynapló)

va is egybeépült az előbbi montázzsal s e kettő együtt a Kiegészítések Hérakleitosz - noz c. szöveggel. Mert végeredményben, ha tovább gondoljuk az egészet, valójában erről van szó: az emberiség egyetemes története az őstörténelem sötét dzsungelének mítoszaitól Hérakleitosszal jutott el a Logoszig (Kessidi említett tanulmánya erről a folyamatról szól), s ami ezután következik, tehát a görögök-elindította európai történelem, tehát az immár a Logosz jegyében zúgó, mindmáig tartó (Szép) História. így hát aligha túlzás, ha azt mondjuk, hogy ez az egész három évezred voltaképpen semmi más, mint Kiegészítések szakadatlan sorozata Hérakleitosz töredékeihez.

S itt a helye is az (elképzelt) tartalomjegyzékben, nemcsak Hérakleitosz születésének föltételezett dátuma miatt, hanem főként azért, mert egyrészt visszautal a Kezdetre (a mítoszra, hőskor-őskorra) másrészt előre is mutat, a Logosz jegyében tovább viharzó Egészre.

Hérakleitosztól-Arisztotelésztől egyenesen ugorhatunk tovább újkori paralelljeikhez, Spinozához, Hegelhez. Itt most csak annyit, hogy Elképzelt Szövegünk végleges (?) változatában elképzelésünk szerint a Hőskor avagy Az ének hatalma után ez A Kezdet és az Egész című kompozíció állna majd, s ez, az eddig ismert s elkészült szövegekből az aiábbi részeket tartalmazná: Kiegészítések Hérakleitoszhoz, A Kezdet s az Egész, More geometrico, H-variációk avagy A történelem kerekeiben, A kérdéses s a bizonyos, Lukacs-passió. S ebből automatikusan következik, hogyha az előbbi ciklus, a Hőskor, a mitológia jegyében fogant, e következő a filozófia körül forgolódna.

Vallottam már róla több ízben is (Legenda az ifjúság vizéről, Az emberélet útjának felénj, micsoda kamaszkori élmény táplálta bölcseleti érdeklődésemet tizennégy esztendős Koromtól voltaképpen máig. Ahogy Nagy László írta a hozzá 1941-ben elkerült József Attila-versekkel kapcsolatban: „Apostolian nagy munkát végzett” (t i. az a pesti szobalány, aki elcsente gazdájától azt a folyóiratot, s hazahozta a faluba). Nos, az én esetemben ezt az apostolian gyönyörű munkát anyai nagyanyám végezte, aki ötvenegyben Kassai útjáról (Kassán volt tanár, az ipari iskolában az egyik nagybátyám) A gondolat hősei című Will Durant-kötettel s a Gál György Sándor-féle zenetörténettel jött naza.

Elmondottam már, minő életreszóló élményt jelentett számomra az a két könyv, itt most csak a Spinoza-fejezetéről akarok szólni. Mert az egészből alighanem ez volt (legalábbis számomra akkor) a legérdekesebb. Egyrészt a nagy hollandus kamasz-képzeletet lángralobbanó (majdhogy azt nem mondtam: regényes) élettörténete, másrészt nemcsak az, hanem igenis a bölcselete (legalábbis a Durant által népszerű formában interpretált kivonatos bölcselete), egyrészt a biblia-kritika alapjait megvető Teológiapolitikai tanulmánynak, másrészt az Etikának. Magát az Etikát s főként a Tanulmányt csak jóval később, évtizedek múltán olvastam, de bizonyos, hogy azt az eredeti (primer) élményt, soha egyetlen könyv sem fogja már nyújtani, mint a 14 esztendős koromban olvasott kivonatos ismertetése a nagy bölcseletnek.

Spinozával aztán komolyabban foglalkozni (már olyan értelemben komolyabban, hogy immár nemcsak passzív olvasóként, de aktív montázskészítőként is) ugyancsak amaz 72-73-74-es esztendőben kezdtem, akkor, midőn másodszor is végigolvastam a teljes Etikát (Durant írja, hogy „Ne olvassuk a könyvet [mármint az Etikát) egyszerre, hanem kis részletekben, több alkalommal. Amikor befejeztük, tekintsük úgy, hogy csak most kezdtük megérteni. Aztán olvassunk el valami magyarázatot... Végül olvassuk újra az Etikát, s akkor új könyvnek fogjuk látni. Aki másodszor is a végére ért, mindörökre szerelmese marad a filozófiának. Harmadízben pedig mostanában kezd ismét „vesszőparipámmá” válni a nagy hollandus, midőn összes műveinek magyar újrakiadása a Filozófiai írók Tára új folyamában lehetővé teszi számunkra a teljes Spinoza ismeretét, beleertve a zseniális Ifjúkori műveket is s a szinte semmi máshoz nem hasonlítható elemi élményt jelentő Levelezését.

Hegelről már ugyancsak elmondottam idézett interjúmban, hogyan keletkezett a H-variációk avagy A történelem kerekeiben. Itt most csak annyit, hogy a két H (Hérakleitosz és Hegel), a dialektika két óriása, miért rokonítható egymással. Az is köztudott, hogy Hegel voltaképpen azt a szerepet (a szintetizátor szerepét) töltötte be az újkor bölcseletében, mint Arisztotelész az Ókorban, s gondolom, hogy a Spinoza és Hegel között kimutatható rokonság bizonyítása sem ütközne különösebb nehézségekbe. Ami pedig az utókort illeti, aligha van Hegelnek súlyosabb örököse a huszadik században