Irodalmi Szemle, 1983

1983/5 - Cselényi László: Égtájakat keresve... (műhelynapló)

Lukacs Györgynél. Igaz, közbe gondolandók a marxizmus klasszikusai, Hegel közvetlen örökösei, de itt most századunkról beszélünk s Lukács épp a Hegel—Marx—Engels— Lenin tanulságok nyomán állította újra helyre (Az ifjú Hegel-ben) az eredeti egyensúlyt.

Lautréamont — vele kapcsolatban már elmondtam, hogyan akartam lefordítani az egész Maldorort s hogyan jutottam el az első ének első tíz soráig. Reverdyt és Bretont még Párizsban kezdtem el fordítani, őket is azzal a céllal, hogy máig (1982-ig) nincs önálló magyar kötetük. Persze itt is hamar terméketlen talajra léptem. Éveken keresztül volt róla szó, hogy az Európa Bika-sorozatában kijön egy-egy Reverdy ill. Bretonválogatás, s abba engem is bevonnak, de máig semmi hír róluk. A többit már csak „szerelemből” fordítottam. Saint-John Perse két rövid versét, Michaux-t, Prévert-t, Bon- nefoy-t. Nekik ugyan már van magyar válogatásuk, de valójában az egy (s épp a legfiatalabb s mára szinte teljesen elhallgatott, Pilinszkyhez, Nemes Nagy Ágneshez hasonlítható) Bonnefoy kivételével csak nagyon is hiányos és töredékes ez az „ismeretség”. Saint-John Perse-nek ugyan valóban a legjelentősebb és legterjedelmesebb műve olvasható Vas István fordításában, az Amers (magyarul „Bóják” címen jelent meg, de ugyanúgy jelent Keserveket is), de hol van a Dicséretek, az Esők, a Szelek, a Vers egy idegen nőnek s főként az Anabázis?

Hát Henri Michaux? Századunk költészetének ez a talán legnagyobb francia költője? Igen, a legnagyobbat mondottam, noha tudom, hogy volt Apollinaire, Vaíéry, Eluaid és Aragon is. A legnagyobb és legsokoldalúbb alighanem mégiscsak a százarcú, rejtélyes és rejtőzködő Henri Michaux. A Bika-sorozatban megjelent szűk válogatás csöpp volt csupán a Michaux-tengerből vagy még annyi se. Persze arra még csak gondolni se mertem soha, hogy ezt a mulasztást magam pótoljam, de arra igen, hogy néhány fontos versének magyarításával magam is hozzájáruljak Michaux nagy költészetének magyar nyelven való megszólaltatásához (s mennyi minden teendő volna még mindig e téren, hogy csak Michaux kortársait említsem: máig nincs magyar kötete René Charnak, Francis Ponge-nak, Artaud-nak, de még a legendás, híres-hírhedt dadaista Tristan Tzarának sem).

De vissza a mi dolgunkhoz. Samuel Beckett nem költő s nem is francia, noha negyvenöt utáni műveinek nagy részét franciául írta. Beckett-montázsom persze nem a hiányzó Beckett-fordításokat kívánja pótolni, a Változatok fehérre mindössze az ismeretlen Beckett arcképét próbálgatja rajzolni az író műveinek általam magyarított részletei, illetve róla írott versem segítségével.

Milan Rúfus az én nemzedékem nagy élménye. Nem akarom megismételni A pitypang mítoszában már elmondottakat, itt csak annyit, hogy a Rúfus-montázs első változata, mint köztudott, már a Krétakor utolsó ciklusában is szerepelt. Mindenesetre az azóta eltelt majd egy évtizedben is sokat foglalkoztam Rúfus költészetével — fordítottam őt a magyar válogatás részére, írtam róla ötvenedik születésnapja alkalmából — így hát a hajdani anyag majd a négyszeresére bővült, s ahogy sejtem, még ez sem lesz a végleges szöveg, hisz Rúfus tovább alkot s így tovább izgatja fantáziámat.

„Egy lélek égtájakat keres s égtájakat segít megtalálni”. Nem kétséges, hogy esetünkben ez az égtáj-keresés nagyon is áttételesen értelmezhető csupán s korántsem a Németh László-i folyóirat-szerkesztés s esszé-írás értelmében. De „Maszkok mögött” rejtőzködő utunk „A mítosztól a logoszig” egyben valóban égtájakat-keresés is s az mar vele jár, hogy egy égtáj-keresés egyben égtájakat is segít megtalálni. Hiszen, mint már utaltunk rá, nem véletlen, hogy milyen égtájakat kerestünk fel a „Hőskor” mítoszaitól, a középkor s az újkor balladáin, széphistóriáin át közeli és távolabbi kortársainkig: Lautréamont-ig, Bartókig és Joyce-ig, Lukácsig és Németh Lászlóig, Novo- meskýig és Fábry Zoltánig, Nezvalig és Rúfusig, Szentkuthy Miklósig és Weöres Sándorig.

„Maszkok mögött” bujkáló szövegeimnek-montázsaimnak hasonló szerepet kellene betö-lteniük, mint Ezra Pound egyes Cantóinak. Pound ugyanis, mint köztudott, úgy elevenít meg Énekeiben egy-egy adott kort, hogy belebújik ama kor egy-egy alakjának- szereplőjének a bőrébe (mint teszem azt Juhász egy ismeretlen vándor-krónikás bőrébe a Tékozló országban). Vagy hogy egy hozzánk közelebb álló példát említsek: Madách Tragédiájának egyes színei. Az elmúlt nyáron kaptam a felszólítást a salgótarjáni Palócföldtől, írjak 1983 januárjában megjelenő Madách-számukba valami hasonlót,