Irodalmi Szemle, 1983
1983/3 - Poór József: Az öreg Ördög Tengerén (elbeszélés)
Poór József AZ ÖREG ÖRDÖG TENGERÉN Juanito vagyok, a szakács. Ismerek ugyan embereket, akik foglalkozásukat a hivatás szintjére emelték, de én többféle okból sem tartozom közéjük. Erről majd a regényben, mert meg fogom írni. Biztos vagyok benne, hogy ha ezt az utat túlélem, megrontom Benirel és Pirre de Montestan szája ízét. És őseimre esküszöm, hogy nem a főztjeimmel. A két úriember — talán ráhibáztak, két író — Eric kalandos életének megírásával szándékozott hírnévre törni, ellentétben velem, aki harmincvalahány éves korára, s már az első úton — akkor és ott — rájöttem a könyörtelen lényegre: jobbról meg balról karomba egy-egy dundi gyereket, mögénk egy megbízható asszonyt és a többi már ezáltal adott... Egyszer, ha még egyszer nagyokat ehetek, talán meghökkentő dolgokat mondok el. Addig is éhezem, s velem együtt Eric is meg a többiek. Harmadik napja nem főzök. Azt is mondhatnám, nem panaszkodhatom útitársaimra, illetve sorstársaimra, mert egy qadarossi az kemény ember. A közös sors összekovácsolt bennünket. Kezdetben együttérzéssel néztek és kezeltek, s erről mint az elmezavarodottal szembeni tisztes eljárás tanúja, illetve mint alanya számolhatok be; már-már megvetéssel néztem rájuk, amikor eszembe jutott, hogy ugyan miképpen vélekedhet négy hibbant egy épelméjű, egészséges emberről. Negyedik napja nem főnö'k. Ma ugyan jelét adták türelmük fogytának és már kölcsönösen leszámolásra készülünk, s talán fölösleges volt, de még egyszer oda szóltám Ericnek, hogy nincs oly erő, ®iely elhatározásomban megingatna — még az Öreg Ördög Tengerének rossz szelleme sem, amely ostromával sorsunkat, még ha túléljük is ezt az állapotot, örökre megpecsételte — nincs, ami engem főzésre kényszeríthetne. így ki-ki találékonysága szerint pocsékolja a nyersanyagot és jól sem lakik. Kibéreltem a tutaj kunyhójának tetejét, zavartalanul összpontosíthatok a regényre és ez segít az éhség meg a hét decis napi vízadag okozta gyötrelmek elviselésében is. A majdani könyv csak annyi szerepet tölthet be életemben — rangsoroltam a reám váró feladatot —, mint a tűzhely letisztítása a főzés után. Dehogy is tévesztem a mércéket: aki most felületes, könnyelmű embernek vél, jobban teszi, ha magába száll, a jövőben pedig nem keresztezi útjaimat. A nagytakarítást pedig végezze el mindenki maga. A saját portáján s a kellő időben. Mégis ezzel a mágussal — ahogyan én nevezem Ericet — fogom kezdeni a könyvet. Amikor a három decis vízadagnál tartottunk, s egy partra vetett hal is jobb benyomást keltett az emberben, mint bennem társaim és fordítva, így szólt Eric: — Tagadjátok, hogy a bizakodás, a remény csodákat művel? Elő a tartályokkal, kerítsetek vásznat, ide a palackokkal! — és sejtelmesen elhúzta a száját. Ez az a félmosoly, amelytől lúdbőrzik a hátam, és bár sorstársaim cáfolják állításomat, fenntartom, hogy ebbe a nem babra menő játékba valami tisztességtelen tréfa vegyült, nem hiába láttam többször is, hogy Eric még Hosszúfarkú Biliéi is gúnyolódik, a cápával, amely a tutaj mögötti nyomdok vízben már három hete fitogtatja állkapcsának félelmetes csattogtatásával is jelzett gonosz erejét és jelzi nemkülönben gonosz szándékát. De társaim, a beidegződött tengerészfegyelem jeleként, zajtalanul hozták elő az üres bádogkannákat... Az éjszaka Nyugat-Hedwison felől villámlások szaladtak az égbolt közepének, s mint sejtik, megnyíltak az ég csatornái. . . Hogy nem holmi szimpla boszorkányságot sejtek Részletek egy qadarossi ember jegyzeteiből
