Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - Poór József: Az öreg Ördög Tengerén (elbeszélés)

a dolgok mögött, azt hangsúlyoznom kell, mert Ériekéi kapcsolatban minden koncentráltan jelenik meg, legyen az öröm, bánat, szerencse vagy szerencsétlenség.

Ötödik nap. Főzni szeretnék.

Mivel realista alkatú embert formált belőlem az élet, úgy tűnik, magyarázkodásom éppen időben és helyénvalőan következhet. Élelmiszeradagunkból még annyira futja, hogy — ha főznék — még egyszer tisztességesen jóllakhatnánk és várhatnánk a sors beteljesedését, s nem hosszabbítanánk kínlódásunkat az apróra kiszabott fejadagok csipegetésével. Ezt Mindenkinek jóakaratúlag a tudtára adtam. Ennek következtében ma sem főzök.

Bejelentettem Ericnek — aki átadta a kapitányságot Derrynek, de ő itt a végakarat — hogy leszállók a tulajról. Megkérdezte ugyan, hogy mikor tegeződtem le Hosszúfarkú Biliéi, de elengedtem a megjegyzést a fülem mellett, s átadtam neki egy jegyzéket. A jegyzék tartalmazta, hány szál fára satöbbi van szükségem, és három napos vita után megkezdhettem az új vlzijármű építősét. A tutaj már süllyedőben volt, ezért az építéshez csak minimális mennyiségű fát kaptam, hogy ne gyöngítsem amúgy is túl- érzékeny stabilpontját, de ez eléggé kétségbe vonta vállalkozásom sikerét. A tutaj ciprusfából épült, melyet az öreg öreg Tengerének partvidékén koporsókészítésre használnak. Nem vagyok én babonás, csak Ériekéi kapcsolatban, de megborzongtam, mert tervezett kivetőrudas pirogám alapanyaga még inkább figyelmeztetett szándékom kockázatára. De miután látom, hogy a négy őrült megbékélten veszi semmibe érveimet, s tapasztalom, hogy még Hosszúfarkú Bili párperces eltűnése is riadalmat vált ki körükben, elhatározásomban már megingathatatlan vagyok.

Hetedik nap. Most már tényleg nem főzhetek.

Az éjszaka a borzalmak éjszakája volt, a trópusi vihar kifacsarta belőlünk az ellenállás utolsó csöpp erejét is. Kiszaladtunk már abból az évszakból, amely viszonylag egyszerű hajózást biztosít az óceán eme sivár egyenlítői térségében. Az áramlatok Polinézia felé sodornak, de nyilvánvaló, hogy a mai nappal kezdetét vette az az évszak, amely nyugtalanságával, természeti elemeinek féktelen játékával pontot tesz vállalkozásunk végére. Élelmiszereinket a hullámok sietve és nyomtalanul tüntették el, mintha csak engem akartak volna ezzel megbosszulni.

A tutaj egyre mélyebbre süllyed, már valamennyien itt kuporgunk a kunyhó tetején. Néha még elmotyogom magamban, hogy nem lehet itt a vég, mert nekem még tennivalóm van. Mindez bennem már az eszméletveszítés határterületén merül föl, időtlenül, mert magam sem tudom már, egy vagy tizenegy napon át szenvedtük-e a trópusi nap gyilkos hevét étien, mindössze napi hétdecis vízadag mellett. Nem tudom, Derry honnét veszi ember fölötti erejét, de többször is lemászik a kunyhóba, s oldalfalait átgondolt ötlet alapján lebontja, hogy így orvosolja a tutaj egyensúlyzavarát, s hogy megmentsen bennünket a robajló hullámok pörölycsapásaitól. Cselekedete ellenszenvet vált ki bennem, mert szenvedésünk értelmetlen meghosszabbítását látom munkájában.

Nem tudom, hányadik nap. Nehéz eldöntenem, ébredezem-e vagy csalóka álomban járok, de meleg ételt forgatok a számban. A kunyhó tetején vagyunk valamennyien, s a négy őrült félelmetes mosolya cirógat. A hangok irdatlan távolságból érkeznek hozzám. Mint kárvallott szerencsétlen elfordulok a jelentől és múltamban találok menedéket.

Ott látom magamat Qadarosban, a kis tűzföldi településen, szülővidékemen, s aki ismer, az talán megértően bólint: menj, Juanito, menj a te világod felé, míg nem késő! Ki ne tudná, hogy a földkerekség legzordabb éghajlatú szögletéből jöttem én, mert ha mi- nálunk négy órát sütött egy huzamban a nap, az már népünnepséget váltott ki. A Paxi- paxi tehergőzösön érkeztem Óceániába és Papaeeteben már tudtam: ez az a megálmodott hely, ahol valamit is tenni tudnék. Bódultán hallgattam új barátaim meséit. A Mata- wai öbölnél tettünk kirándulást, s a nyugaton emelkedő puszta Cape Tata tengerfoknál tartottunk pihenőt, ahonnét —ezt Tutula mesélte—, az ősi tahiti legendák szerint a vízre szálltak a halottak eltávozó lelkei, hogy alámerülve Taaroa birodalmába, a befogadó óceánba, visszatérjenek Havaikiba, a polinéziaiak őshazájába és paradicsomába.

Papaeete egyik kerti vendéglőjében egy korsó sörrel intettem búcsút a kihaj ózó Paxi- paxinak, s derűsen szürcsölgettem az italt, hogy lám milyen egyszerűen szökevénnnyé