Irodalmi Szemle, 1983

1983/3 - Zalabai Zsigmond: Próbák népe IV.

Zalabai Zsigmond

PRÓBÁK NÉPE

ív.

BÉCS ÉS SZTAMBUL KÉT TÜZE KÖZT (1595—1685)

1. SAS ÉS FÉLHOLD DÉL-HONT EGÉN (1595—1685). Az első évszám Ali honti „győzelem-ünnepének” időleges végét, a másik pedig a megye töröktől való végleges megszabadulásának esztendejét jelzi. Kiknek szolgáltak e csaknem száz év alatt falum jobbágyai? Ipolypásztó 1602-ig a lévai vár urának, Dobó Ferencnek a kezén van. Halála után a bécsi udvar praktikáktól sem riad vissza, hogy Lévát és tartozékait magának kaparintsa meg. Parancsot ad a várbirtok elfoglalására. Az őrség, hűségesküjére hivatkozva, megtagadja a vár átadását, a császáriak azonban furfanggal elfoglalják ezt. A Dobó-híveket Pozsonyba, a terméskészletet s a borokat Bécsbe, a drága műkincseket pedig Prágába hurcolták. A foglalás kapcsán pör támad. Az udvari bürokrácia beleköt Dobó Ferenc végrendeletébe, kifogásolván, hogy azon „a pecsétek (...) ferdén vannak”. Dobóné Perényi Zsófia több évi huzavona után végül is úgy szerezte vissza Lévát, hogy nőül ment Kollonich Szigfrid báróhoz, akit aztán a király 1606-ban megerősített Léva és tartozékai birtoklásában. Falum jobbágyai 1623-ig neki, majd ezt követően a Lévát magához csatoló kincstárnak tartoznak szolgálattal. Az utóbbinak 1640-ig, amikor is a király a várbirtokot száznyolcvanezer forintért átengedte egy újabb magánbirtokosnak, Csáky László grófnak. Ipolypásztó jobbágyai majdnem öt évtizeden át robotoltak a Csákynak. Zűrzavaros időkben, melyek a gazdálkodásnak nem kedveztek, Léva Börzsöny-vidéki tartozékfalvait ekkor már ismét háborgatja a török, az itteni birtoktest ebek harmincadjára jut, Csáky szalmája lesz. Az utóbbi szólás, amellyel manapság vagyon vagy birtok hírhedt gondozatlanságát fejezzük ki, eredetileg a falumat is uraló Csáky grófok mindenki által prédáit, csöndeskén tönkre menő lévai váruradalmára vonatkozott, szemléletes tömörséggel fejezve ki a század gazdasági állapotait, a hanyatlást, melynek okait a terület elnéptelenedésében, a parasztság hiányában, a békekötések ellenére is gyakori török rablóportyákban, faluhódoltatásokban s a századot végigkísérő bécsi abszolutizmusban és a tűzzel-vassal folytatott ellenreformációban lelhetjük meg. Hogyan is állhatott volna helyre a rend, hogyan is indultak volna virágzásnak a falvak? A XVII. század folyamán, időleges nyugalmi korszakoktól eltekintve, két óriás malomkő: Bécs és Sztambul között őrlődött az Ipoly alsó folyásvidékének emberanyaga.

Hatalmas veszteségekkel élte túl a török uralom első szakaszát és a felszabadító hadjáratot Pásztó is. 1554-ben ötvenhárom, 1570-ben harminckilenc, 1598-ban viszont már csak tizenhat családot találnak itt az összeírok. Amikor Pálffy Miklós fölszabadította Esztergomot és Drégelyt, a hadak vonulása hatalmas területeket néptelenített el az Ipoly mentén is. Rudolf császár elrendelte, hogy telepítsék be a vidéket. Pálffy a parancsot úgy teljesítette, hogy a Budától délre eső területeket elpusztította, s lakosságát többek között a Garam és az Ipoly gyér népességű vidékeire telepítette át. De kerültek ide lakosok egyéb tájakról is. Török Gábor, aki tágabban értelmezett szülőföldemről kiváló településtörténeti dolgozatot írt, kimutatta, hogy területi származás szempontjából vidékünk lakóinak névanyaga a XVI—XVII. században rendkívül tarka képet mutat. A régi Börzsöny-vidéki, Alsó-Ipoly menti nevek mellett — melyek a névanyagnak mindössze tizennégy százalékát alkotják — találunk itt alföldieket (13 %), dunántúliakat (2 %), s főleg kisalföldieket (71 % — ebből a töröktől kevésbé háborgatott Nyitra, Bars, Észak-Hont és Észak-Nógrád megye részesedése 49 %).