Irodalmi Szemle, 1983

1983/10 - Tőzsér Árpád: Egy diófa és környéke (tanulmány)

kesztő a kor érvényes esztétikai normáival is megismerkedik, s ezek tükrében hirtelen rádöbben saját kezdeteinek merészségére, sőt vakmerőségére. A nála jóval fiatalabb Batsányi tanácsára (s elvárásai szerint) átdolgozza addig Irt verseit, s már jóval aggályosabban, nagyobb műgonddal Írja újabb műveit is. Tudjuk, hogy átdolgozott verseiről Arany nem volt jó véleménnyel, hogy a műgond csak esztétikai ízlésének, eszmét tárggyal összehangoló készségének használt, s korábbi merész dikciójának, versei képszerűségének ártott, mégis azt kell mondanunk, hogy Baróti Szabó ebben az időben érik igazán íróvá. Szerkesztőtársai — Kazinczy, Batsányi — egyben a kor legtájé- kozottabb, legmesszebb tekintő magyar irodalmárai is. Rajtuk keresztül egyszeriben a világra láthat. Az irodalom és a politika világára.

S milyen lehetett az a Kassa-, Kazinczy- és Batsányi-közvetítette világ? És főleg: műfajai, kifejezésformái között mennyire volt fontos és gyakori az allegória?

Kazinczy a jelzett időben (az 1780-as évek második felében) Gessner idilljeit és a Bácsmegyeiek öszveszedeít leveleit fordítja, Batsányi a Serkentő válasz Virág Benedekhez, A franciaországi változásokra és a Tekintetes Nemes Abaújvármegye örömünnepére című verseit írja. Így vagy úgy valamennyi a klasszicizmus jegyében fogant, de az allegória műfajával csak Gessner pásztorai és nimfái hozhatók összefüggésbe.

Zlinszkynek persze ennek ellenére is igaza van, a klasszikus irodalomnak valóban „kedvelt műfaja volt az allegória”. Szóban Kazinczy is „a tanító s egyszersmind allegorikus műfajok” művelésére biztatja Baróti Szabót.14 De vajon megegyezett-e a nyolcvanas évek Kazinczyjának és korának allegória-képe azzal az allegória-elképzeléssel, amelyből — évtizedekkel később — A rab gólya s A madár, fiaihoz féle allegóriák születtek, s amelyhez hasonlóból Zlinszky a Ledőlt diófát is eredezteti?

A Ledőlt diófa megírása idején és előtte még szinte minden általánosabb jelentéssel bíró képet, irodalmi ábrázolást allegóriának tartottak. Herder pontosan azzal a barokk képzőművészettel kapcsolatban fejti ki, amelyről Zlinszky azt írja, hogy „B. Sz. idejéhez közel esett”, s „egészen a modorosságig szerette allegóriában kijejezni gondolatait”,15 hogy meg kell különböztetnünk az allegória tágabb és szűkebb fogalmát, s hogy egyrészt tulajdonképpen minden műalkotás egy-egy tágabb értelmezésű allegória, mert — hogy úgymond —, a test (a forma) mindig az egyetlen tartalomra: a lélekre utal, másrészt (a szűkebb értelmezés szerint) az allegória mindig egy bizonyos absztrakt fogalom, mondanivaló konkrét személybe rejtése, burkolása. S Zlinszkynek látnia kellett volna, hogy az 1770-es és 80-as években nálunk az allegóriának Inkább még csak a tágabb fogalmát ismerték, s ha költőink a szűkebb értelemben vett allegóriát is művelték, akkor csak úgy, ahogyan azt Vergilius művelte eclogáiban vagy La Fontaine az állatmeséiben: árkádiai pásztorokkal, mitológiai személyekkel, illetve állatokkal mondatták el tanító célzatú gondolataikat, esetleg személyes keserveiket. Valószínűleg ilyenfajta allegóriák írására biztatta Kazinczy is Baróti Szabót, de

— megjegyzem — Baróti már korábban is írt ilyeneket. Már 1766-ban Vergilius pásztoraival, Thyrsisszel. Mopsusszal és Licidásszal keseregteti el, hogy a „pásztorok feje” (értsd: az új esztergomi érsek, Battyányi József) átutazóban oly rövid időt töltött Révkomáromban (Daphnos, 1776), s Thyrsisszal és Dámonnal mondatja el azt is, hogy „Mért nincs Erdélynek nálad (mármint Baróti verseiben, T. A.), nincs híre Barátnak; Van bezzeg Virtnek; sőt másoknak is” (Barótról ecloga). De ez az allegorikus kifejezésmód az Arany János-i s Tompa Mihály-i allegóriáktól még nagyon távol van. Nálunk csak a század fordulóján kezdik az allegóriát olyan költői képként, egyetlen több részes metaforaként értelmezni, amelynek minden mozzanata a megjelenítendő fogalom, eszme egy-egy mozzanatának felel meg. Ilyen értelemben allegória már például Virág Benedek 1799-ben íródott A kalitkába zárt madárról című verse, amelyben a madár és a gazdája viszonya pontos megfelelője a rab és a rabtartó, szűkebb értelemben a Martinovics-per után rabságba vetett magyarság és az uralkodó ház viszonyának. Nem véletlen, hogy az allegória kedveltségét maga Zlinszky is csak Baróti Szabó utáni példákkal bizonyítja: Virág Benedekkel, Berzsenyivel, Tompával.

A nyolcvanas évek magyar társadalmának, a nemesi ellenállásnak és költészetének egyszerűen nem volt szüksége a politikai célzatú allegóriára. II. József abszolutisztikus törekvése a magyar nemesség nyílt ellenállásába ütközött, s ennek a nyílt ellenállásnak a lendületét csak fékezték volna a burkolt célzások. „Serkentő énekekre”, nyílt