Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Dobos László: Sodrásban III. (regényrészlet)
— Gyere, megmossuk a lábunkat, megtisztálkodunk — próbálná vidítani a férfi... Szűk lépcsősoron lefut a vízhez, bátorító mozdulatokkal lekapja cipőit, ráül egy lapos kőre, és bemártja egyik lábát. — Gyere — hívja az asszonyt, amaz nem mozdul, a betonkorlátra könyökölve nézi a folyót... Oldalról nézve, ők ketten a reggel békessége. — Ossz át a vízen — hallja felülről a férfi. — Viccelsz? — néz csodálkozva. — Hideg ... Képtelenség, gondolja, megérezte a bizonytalanságot. Ugrat. Tréfálkozva próbára tesz... Nézik egymást, kicsi reggeli mosoly van a szájukon, amit pillanatok alatt lemos a csend. Válaszul bele kellene magamat vágni a vízbe, itt van, lásd, íme. Határozottságommal megoldódna e kínos, kilátástalan helyzet. Nagy a víz sodrása, lesodorna, meg is van áradva: felmenti magát, meghátrál, hátrál... Anyám — e tehetetlen pillanatban jut eszébe a férfinak. Ismerős hozott tőle levelet, nem tudja a címemet sem, üzenetet úgy küld, mint száz évekkel ezelőtt. Panaszkodik, életében tán először. Legénykorom duhajságában kicsivé töpörödött, most váratlanul elém magasodik ... Sokáig azt hittem, anyám és a kapanyél egy élet. Olyan az írása is, hosszan húzza a betűk szárát. Ha a háború éveiben a mezőre indult, kapa ment csak vele, s ahogy a föld szélén földbe vágta, egyedül volt az egész világgal szemben ... A nyomor szélén is csak vette a kapát: sóért, lisztért, cukorért. .. Nem mondta soha, hogy a kapa megoldás, hisz nem is tudta ezt. Valójában az volt, a képtelenségek megoldása, egy napnak a megoldása, égy évnek a megoldása, az élet megoldása ... A kapára hajolva lehetett imádkozni, meg lehetett vele fenyegetni az istent is... Kapával vetettek, vele irtották a rossz füveket, kapával temették a holtakat... Anyámnak varázskapája volt... Utcák, utcák, házak, a következő napokon minden csak ismétlődött: ezt már nem lehet folytatni, nyöszörögte az asszony, már szédülök, már voltunk mindenütt. — Számoljuk meg a hivatalházakat — ajánlotta a férfi. — Mit segít az rajtunk, nekem két nap múlva be kell lépnem, kezdődik a tanítás. Szürkeségből merült elő az iskola képe. — Itt fogok tanítani — mutatta az asszony. Az első csengetéssel bekopogtak az igazgatóhoz: nincs hol lennünk. Nagy homlokú ember nézte őket, a gyermekkor aprócska mosolyként maradt meg a száján. — A szertár, menjenek a szertárba, ágyat is vethetnek. Magas termetű csontváz áll az ajtó mellett, onnan néz végig a szobán. Hosszú állványon szemléltető képek sora egészen az ablakig, a másik oldalon egy ágy szélessége. Ha valaki végigmegy a helyiségen, ruhájával megsepri a képek élét, melyek furcsa, száraz hanggal verődnek össze. A beköltözés délutánján az aszony sapkát tett a csontváz fejére, enyhíteni akarta haragos mozdulatlanságát. — Az első közös szerzeményünk — beszélt a férfihez. Többször is körbenézte a szobát. — Jó lesz itt, ugye? — Nem váróterem, nem vizes pad, nem utca, valóban. Az asszony kapkodva nyitotta-zárta az ablakot: — Van ablakunk — beszélt hozzá —, lehet zárni és nyitni, és ajtónk is van ... — Tető is a fejünk fölött. — Csúfolódsz ... Nem, nem, mert valami hálát érzett iránta. Sapka helyett kendőt kötött a koponya fejére az asszony: el is mehetsz, túlságosan kíváncsi vagy, csak nézel bennünket; esetlen kis mosollyal toldotta is a szavakat. Ebben a kényszeredett helyzetben jött rá, hogy a mosoly szinte testrésze ... A női mosoly lehet érintő pont, lehet békítő szándék, lehet alattomosság, lehet hívás és visszautasítás is. Minden. A női mosoly az emberi távolságokat szabályozza, mondta magának a felismerést. — Az is jó, hogy már nem ver szemünkbe. a fény — bújt a férfihez. — Állandóan lámpa virított a fejünk felett, a megdicsőültek világossága. Engem fárasztott, kiterítve éreztem magam. A csontváz homlokáról lefut a mosoly, lecsúsznak a szavak is, nem fogja fel az élők egyetlen mozdulatát sem. Zavarja őket más is, hogy a nap folyamán itt nem lehetnek. Alig van óraközi szünet, hogy ne nyitnák be az ajtót, este is inkább csak búvóhely.
