Irodalmi Szemle, 1983
1983/9 - Dobos László: Sodrásban III. (regényrészlet)
A bőröndből kirakták a könyveket, így lett helye kanálnak, villának, tányérnak. A lavórt, lábast reggelenként az ágy alá lódítják: konyhaszekrény az ágy alatt. — Oltsuk el a villanyt, így meghittebb — ajánlotta az asszony. Sötétben ülnek. Jól látják a csontváz fehéres alakját, szeme se rebben. Fehér ember, így nevezik. Beszélgetnek, de idegeikkel a sötétben is őt figyelik. Lefekvéskor a falhoz húzódik az asszony, kezét lába közé engedi; ez a gyermekkor szokása még. Gondolatban innen is hívja az otthont, és várja az álom közeli tájait. Nem jön elő semmi... Talán én vagyok az oka, az én életem most választóvonal vagy azzá válhat... Reggel gyorsan kell csinálni mindent. Ügyesen: be kell gyakorolnom a mozdulatokat, én lépek le elsőnek az ágyról, bekapcsolom a gyorsfőzőt, megmosakszom, összevetem az ágyakat, a széket betolom a képek alá, felhörpintem a tejet; ablak, kulcs, és uzsgyi. Lehet, hogy néhány nap után csak egyszavas gondolataim lesznek: ágy, kapcsoló, lavór, tej, ablak, kenyér, kés, és uzsgyi; reggel mindenkit meg kell előznöm az iskolában, könnyednek kell lennem, frissnek, nem láthatják rajtam a szertár nyomát. A tanítás végeztével döbbent csend az iskola. Az ajtón kívül már semmi sem mozdul, de a fülekben még mindig ott van a zaj, s ez a bévülre feszülő világ feszíti az idegeket. Az asszony keveset beszél, bizonytalan. Talán még jó is, ha képzelete tartja a nap ritmusát. Olykor kinyitja az ajtót, kiles a folyosóra, s a hanyatló délutánban visszahallja a kollégák kopogó lépéseit. — Képzelődöm — mondja hangosan. — Félelmetes. Az este lett csak a saját idejük, tejet, kenyeret haraptak állva, majd az ágyra heve- redtek; a szertárnak ez volt az egyetlen szabad tere: a széles vaságy. Ideköltözésük napján vették, ez lett első bútoruk. Lázas szemekkel cipelte a férfi, sietve, kapkodva összerakták, hancúroztak rajta, simogatták is, becézték, próbálták a sodrony rúgózását, aztán egymáshoz feküdtek. — Ez a nászutunk? — kérdezte az asszony. — Nem, ez még nem, csak hasonló. Az otthon és a város között most ez a széles vaságy lett a határ: életük első saját területe, az asszony naponként személyesítette meg, képzelte napos víz partjának, vágtató lónak, végeláthatatlan lepedőnek, anyja elégedett mosolyának s nagy forró testnek is. Hívták őket látogatókba, kibeszélték magukat, mert siettek az estékbe: az ágy szigetére. Az asszony megérezte, a kilátástalanság most válik bennük jóérzéssé. Élete nagy pillanataként tartotta számon kettőjük megismerkedését: tudta a napot, az órát, a helyet; a vaságyon töltött esték és éjszakák érzése hasonlít ahhoz... Megelégedettség? Talán igen, olyasmi, ez lehet a boldoság eleje. — Az igazgató kiváló ember — mondja —, művelt, humora van, a helyettese érdesebb kissé, de becsületes, és a többiek is: Gabi néni vénleány, ő annyira szereti az iskolát, hogy itt fog elszáradni... Mióta itt laknak, az asszony mindenkire mosolyog, érzi a napok örömét, képes a jó és az öröm befogadására; duzzadtnak képzeli száját, mellét, lábát, lépései könnyűek ... — Én még nem tudok rólad mindent. Azelőtt míg nem voltam, mi volt énelőttem? Kérdeztem már máskor is, de elhallgatod, tudni szeretnék mindent, egészen a hajszálerek végéig. Teljesen akarlak Ismerni, én csak úgy vagyok egész, ha a birtokomban levő dolgokat ismerem is. — Gyóntatni akarsz? — Nem értesz, ismerni akarlak, teljesen. — Ne haragudj, de vannak dolgok, amelyeket először magamban kell újramondanom vagy legalább újragondolni. Viszonylag fiatalon gázoltam bele a sűrűbe. Most, néhány évvel később, egyre inkább a történtek értelmét keresem már, a miértekre keresem a választ, vannak időszakaim, mikor azt hiszem, mindent pontosan látok: a célt, az irányt, az eszközöket, az embereket, aztán egyszerre összezavarodik minden. — Ha ketten indulnánk ugyanazon a nyomon, segítenék.. . — Végtelen vitákat folytatnánk csak ... Éjszaka közepe van, alvást színlel a férfi, szempillái alól a mennyezet homályát lesi, csendet vár, mert már szeretne kilépni az éjszakából. (folytatjuk)
