Irodalmi Szemle, 1983

1983/9 - Duba Gyula: Milán és Ilona [elbeszélés)

hogy nélküle Is jól érezhetem magam. Ha rosszul tettem, akkor bajt követtem el. De mást nem tettem és mindig tudtam közben, hogy nem is akarok mást tenni, csak önmagam akartam lenni, semmi többet nem akartam ...

Fel se tegyük a kérdést: kinek van igaza? Megválaszolhatatlan. Csak talán igy: egyiknek sincs, s ugyanakkor mindkettőnek igaza van. A férfi és a nő kölcsönviszonyának legdrámaibb kérdéseire ilyen Janus-arcúak a válaszok. A továbbiak során erről még- inkább meggyőződtem...

Milánnak még aznap hosszan magyaráztam — immár józan állapotában, amikor is sápadt és tragikusan szűkszavú volt —, hogy a szép nő ösztönösen igényli az elismerést, érezni akarja önmaga értékét és talán nem bűn, ha Ilona egyszer nélküle szórakozott. Ez még nem jelenti, hogy ezután gyakran lesz így. Beszéljék meg, egyeztessék erről a véleményüket. A megbántott férj azonban elutasította érvelésemet. Nem tudhatja, mi történt valójában, és ha a felesége egyszer megtette ezt vele, máskor is megteszi. Nem hisz neki...

Ilonának azt magyaráztam, hogy a szerelmes — s a jelek szerint féltékeny — férfi maga is férfiszemmel nézi és értékeli a hasonló helyzeteket, és nem érti az ugyancsak szerelmes — tehát hű — nő álláspontját ilyen kérdésekben, mert talán maga is állhatatlanabb, és képzelete ilyenkor csak a bűn lehetőségét fogadja el valóságosnak. Ilona megértette ezt a feltételezést, de nem fogadta el, azt állította, hogy szerelem nincs kölcsönös bizalom, a másikban való hit nélkül, vagy nagyon szegényes, és Milánnak tudnia kellene, hogy nem tett semmi rosszat, nem is akart...

Aztán távolból figyeltem, hogyan nő köztük a szakadék. Alig beszéltek egymással, magányukba zárkóztak. A gyerekek is érezték a drámát, bár a részleteit nem ismerték, fel sem fogták volna jelentőségét, szomorúak voltak, szenvedtek. Mintha elátkozták volna Milánt és Ilonát, gyötrődtek, de nem tudtak segíteni magukon; nem találták a szót, a mozdulatot, amely kulcs lehetne a másik leikéhez, nem lelték a közeledés gesztusát, mely újra nyitná a régi, boldog érintések bezárult kapuját. Lakásukra némaság és magány telepedett. Milán válásról kezdett beszélni, Ilona pedig, hogy nem bírja tovább és kinyitja a gázcsapot.

S a napok teltek, közömbösen és gonoszul, érzéketlenül őrölte őket a múló idő, kínozta és nyomorgatta, hogy beleroppanjanak vagy megváltozzanak. Mert a régi Ilona és Milán nincs többé s már nem találhatják meg egymást, mindkettőjüknek meg kell változniuk, hogy újra találkozhassanak. Hetek teltek el romboló csendben, míg egyszer hívott a kislányuk: .. talán már minden újra jó lesz. Anyu vacsorát adott apunak, és apu azt mondta, hogy finom volt, és megköszönte. Akkor most már minden jó lesz újra, ugye?”

J6 lesz, nyugtattam meg — és hittem benne. Azóta mindketten sokat változtak, mások lettek. Ez a két új ember talán ismét és könnyebben egymásra talál...