Irodalmi Szemle, 1983
1983/8 - Dobos László: Negyedszázados az Irodalmi Szemle
magunkat: hiszékenységünk, hirtelen optimizmusunk, magától értetődő önállóságunk, biztonságérzetünk, magabiztosságunk, az egyre magasabbra törés, álomnak vélt célokat fogalmazni reális feladatokká, ezek a nagy út bontakozó érzései. Az emberi feltámadás ideje ez, az itt élő magyar nemzetiség ekkor válik ismét közösséggé, ekkor erősödik fel az együvétartozás népi-nemzeti-eszmei tudata. A kollektivitás az ötvenes évek létformája. Ebben benne van a múlt — drámai töltésű közös élmények sora —, s a görcsös felismerés: együtt a rossz 'is elviselhetőbb. Benne van az összebújás primitív mozdulata: az óvatosság, a félénkség, a világ bizonytalansága. A kollektivitás az idő tanulsága is, mert a közösség védelem, igazolás, több emberi biztonság. A népi többes, a közösségi többes a kis népek létműfaja. Amikor ezt írom, érzem, a rossz tartalmú szavak meglapulnak bennem, mert volt ennek az időnek más arcvonása is: a sematizmus, a személyi kultusz, a „burzsoá nacionalisták” perbefogása, árnyéka is volt a nagy történelmi mozdulatnak: áldozata, is volt az indulás éveinek... Megindul a mezőgazdaság kollektivizálása, a Szlovákiát magyar parasztság szinte elsőnek mozdul a közös felé: reménnyel és félelemmel. Apám nehéz leveleket ír, menjek, segítsek, mondjam, mi a teendő: kevés a fizetség, alig tudnak megélni... A sematizmus számomra olybá tűnik, mint önmagunk esetlen szembevigyorgása, a megaláztatások nyomása alól szabadulva az öröm érzése terjed közénk: a sematizmus- ezt fokozza fel, heves lázként hirtelen lobbant fel a túláradó dicsőítés, a szépítés, a himnusz hangja. Tudatunkban, emlékezetünkben a depresszió zsibbadtsága, nyelvűnkön a hála éneke — borzongató ellentétek. A szlovák „burzsoá nacionalisták” elleni pert az ötvenes évek elején több szinten, éltem meg. Először valós idejét, sajtónyilvánosságát, szervezett társadalmi visszhangját. Sajnos, szégyenünkre, nagy nyilvánosságú magyar vádbeszéd is elhangzott. Kettős élű volt e bírói beszéd, bűnt olvasott a per szlovák vádlottjaira, s felmutatta a magyar „burzsoá nacionalizmust” is. Egy vádiratot magyarra fordítottak és alkalmazták is. Aztán megéltem a per újrafelvételét, majd találkozhattam is a per már rehabilitált áldozataival. Nem agitáltam a „burzsoá nacionalisták” ellen, nem írtam verset Sztálinhoz, ennek ellenére mitikus nagyságnak éreztem őt, erősnek, magasságnak hittem. Volt idő, amikor apámhoz, anyámhoz fűződő szeretetem eltörpült Sztálin bámulata mögött. Mára már csak a felelősség keserű íze van a számban. így is felelősnek érzem magam, mert mindezek okán munkált bennem a lelkesedés túlhevített láza, egy felfokozott plebejusi düh, plebejusi indulat, radikalizmus, plebejusi gőg, s ennek arányában alkottam véleményt, osztottam igazságot. Ha vázlatosan is, a pillanatkép erejével is, e jubileum kapcsán is szükségesnek tartottam ezeket elmondani. Mert mindez belerajzolódott huszonéves arcunk vonásaiba; feszültséget hoztunk magunkkal, két kor mezsgyéjéről. Adott hitet az új világ, de hozott feszültségeket is, dillemmákat s választ váró kérdések sorát. Nemzedékem és környékének magatartása, reflexei, reagálásai csak az élményanyag ismeretében mérhetők fel és ítélhetők meg. Ez a közeg volt kirajzásunk s felnövekedésünk melegágya. Ide gyökerezünk, innen nőtt ki a világot letapogató szellemi érdeklődésünk, tenni akarásunk, figyelésünk irányai — hibáink s túlkapásaink is. Az ötvenes években alakult kulturális fórumaink sorában az Irodalmi Szemle a legkésőbbi születésű. Ezerkilencszázötvennyolc májusában kezdtük szerkeszteni, szeptemberben jelent meg az első száma. Előtörténete évekre nyúlik vissza: ötventől kezdődően minden csehszlovákiai lap közöl irodalmat, de persze programjához illően, másodsorban, alkalmazott anyagként. Irodalmunk viszonylag gyors kibontakozása egyre kényszerítőbben vetette fel egy önálló Irodalmi lap szükségét. Egymást tépő viták, beadványok, kérelmek, megokolások, és mindez sokszor ismételve. Néhány éves ügyködés után nehéz szüléssel világra jön egy negyedéves folyóirat, az Irodalmi Szemle. Első számában jelent meg Fábry Zoltán azóta sokat idézett írása: „Ideje már bizony”. Hosszabban idézek belőle, mert Fábry nyitánya megdöbbentő útravaló: keserűséggel: tömött irodalmi tarisznya. „Nagy dologról van szó, nagy elkésettségről: negyven év mulasztását kell pótolni, behozni, megszüntetni. Kis dolog: egy folyóirat, melynek léte negyven év nehézségeit: tükrözi. Magának a lapnak ügye is évekig vajúdott: a nehézségek, az akadályok eleve
