Irodalmi Szemle, 1983

1983/7 - LÁTÓHATÁR - Peter Kováčik: Hazatérés (elbeszélés)

— Nincs mindenkinek ilyen lába — jegzi meg nem titkolt irigységgel a pocakos:.

— Ott mindenkinek jó a lába — állítja ,a fakéregarcú. — Ott az feltétel.

A katonköpeny túl vékony ahhoz, hogy át ne szűrődjön rajta a beszélgetés. A katona félrehajtja a köpenyt, haragosan ráförmed a fakéregarcúra:

— Miféle feltétel?

— Nem alszol? — csodálkozik a pocakos.

— Már nem alszom! — mérgelődik a katona. — Folyton folyvást csak a lábakról’ beszélnek.

— Ha nem érdekel, ne hallgasd! — kötekedik a fakéregarcú. — A jó láb a feltétele annak, hogy ott élhess.

— Akkor az csak kutyának való élet! — kiáltja a katona.

A fakéregarcú biggyeszt, de nem szól egy szót sem.

— Tesvér, semmi kifogásom ellened — nyutatja a pocakos a katonát. — De ha ott akkorák a távolságok: a szomszéd, a pap, az orvos, a város, a boltok, de még a temető is, a jó lábra rettentő nagy szükség van.

Ügy beszélsz, mint aki Járt arrafelé — pattog a katona.

— Nem j'ártam.

— Akkor meg miért ismételgeted, mint a papagáj?

A pocakos zavarban van.

— Ha itt valaki papagáj, akkor az te vagy! — vágja oda a fakéregarcú.

— Aztán már miért? — firtatja a katona.

— Hegyezed a füled, amikor mások beszélnek.

— Nincs a fülemen kapcsoló.

A vihar a levegőben lóg, nyugtalanítja a pocakost.

— Nézd a dolog másik oldalát — igyekszik meggyőzni a katonát.

— Melyiket?

— Ha te élnél a tanyán.

— Már mondtam, hogy tanyán élek! — ordítja a katona.

— Melyiken?

— A félszigetin.

— Hiszen az még eldugottabb hely, mint az enyém — támad rá a katonára. Már nem haragszik rá. No látod, mihez kezdenél ott rossz lábbal?

— Vannak lovak! — vág vissza a katona. — Olyan bricskák vannak, hogy abban sziklán is, mezsgyén is úgy suhansz, mintha csónakban ülnél.

— De most nincsenek lovaid — bölcselkedik a fakéregarcú.

A katona meghökken:

— Hogyhogy nincsenek?

— A lovakat elrekvirálták.

— Majd nevelek!

— Nevelsz! — vigyorog a fakéregarcú. — Ebben gyakorlatom van és tudom, hogy nem megy egy csapásra, addig pedig a saját lábadon kell járnod. Azonkívül az eke; után nem lehet bricskával hajtani.

— Ügy van — helyesel a pocakos.

A katona ráförmed:

— Hogyan?l

A pocakos a fakéregarcú felé vág szemével: — Ahogy mondja .. .

— Bólogatsz, pedig azt sem tudod, mi a helyzet.

— Józan ésszel felfogható — védekezik a pocakos.

A katona ezt már nem bírja. Haragosan felkiált:

— Esszéi! Tele lehet a fejed ésszel, és egyszer mégis ész nélkül cselekedsz. — A katona arca keserű fintorba rándul a haragtól, dühödt pillantást vet a pocakosra. Ez a pillantás egy szenvedő ember pillantása. — Olyan dolgokba ütöd az orrod, amihez semmi köaöd! — ordít. — De bele kell ütnöd, ha látod, hogy a földeden emberek menekülnek! Az eszem azt súgta, hogy ne keveredjek bele, hogy kényes ügy. Ellenszegültem, befogtam a lovakat! Az ember nem tudja elviselni, amikor az egészségesek a sebesülteket lövik.

Ez mind igaz — helyesel a pocakos a tűzbe jött katonának. — De akkor is az